A Koronatűz és a Halántékdob költője harmadik kötetének első oldalai után már sejthető, ami a későbbiekben bizonysággá válik: számottevő hang- és szemléletváltás, a későbbi pályaszakaszt feltehetően lényegesen módosító hangsúlyeltolódás uralja az itt olvasható verseket. Noha az előző könyvek műveit jellemző vonások – mint például a látomásos expresszivitás vagy „ellentéte”, a transzcendenciára hajló szemlélet és hangvétel – most teljességgel eltűnni látszanak, azt az érzést keltve föl, hogy valamitéle tudatos önmanipuláció zajlik itt – a költői és versvilág központi helyére kívülről, mesterségesen beemelt elem szervezi át az attitűdöt -, a figyelmes olvasó azonban fölfedezheti: szó sincs efféléről, a váltás, változás éppenhogy természetes következmény: a kiteljesedő költőlét eredménye. A „repülni vágyó akarat” és a „ketreces szavak”-at szülő repülési viszonyok szembenállása-szembesülése; az öntörvényű költői és a (szintén öntörvényű) poézis nélküli világ szükségszerű(?) ütközése hozza létre azt a groteszkbe, iróniába, olykor az abszurditás komorságába hajló versvilágot, ami a Földi pöröket markánsan megkülönbözteti ugyan az előző könyvektől, de nem távolítja el ettől azokat. A Halántékdobban és a Koronatűzben jobbadán csak körülírt „repülésvágy” ebben a kötetben teljesedik pontosan meghatározható akarattá. S míg azokban az emberpróbáló, de még nem vérontásig menő „árnyékbokszolás” szült meggyőző erejű műveket, addig itt már nagyon is „talajszagú” birkózás folyik a porból vétetett, de akaratunktól immár függetlenül, kiismerhetetlen belső törvények alapján cselekvő gólemszerű hatalmakkal-hatalmasságokkal. A küzdelem tétje a lehető legnagyobb: ,,a száj börtönudvará”-nak megszüntetése vagy a „hallgatni szabad” véglegesülése. Az egyetlen lehetséges életfunkcióját végző, azaz a repülő vagy az ,,áthúzott madár” állapota: a költői „élet vagy halál” olykor már-már eszkatológikus tisztasággal és tisztánlátással formulázott „tételei” a Földi pörök, legkivált a Hangtompítók című ciklus versei.
Emellé, a könyv egészén végighúzódó gondolatgerinc vagy „pörmenet” mellé, azt támogatva-kiegészítve fölrajzolódik egy másiké is: a repülés involválása, azaz a szuverén, a poézist nélkülöző dolgokat is költészetté alakító látásmód – illetve e látásmódot motiváló-meghatározó szabadság-építő vágy – és a ,,repülni-miért” átlényegíthetetlen, bénító látószöge egymásra vetüléséből kibomló gondolatmenet, amelyet legtisztábban az első és második ciklus (Tantárgyak a fekete indexből, Párhuzamos koporsók) fogalmaznak meg. E gondolatmenet lényege végső közelítésben világvesztésként határozható meg, mely világvesztés nem csupán a létminőség versekben, versek által is megrajzolt alázuhanását (Ko/ó/rkép, Ha látnál), hanem az embervesztéses idő állandósulását is jelzi-jelképezi (Párhuzamos koporsók). Egy elsüllyedt világ, amely életünkben ma már csak emlékek, sírkeresztek formájában és reminiszcenciákban van jelen, és az itt- és megmaradt, ám kiürült, emberi tartalmát és funkcióját vesztett világ párhuzama ez. S a költő, az ellentétes irányokban mozgó, merülő és emelkedő világok között ide-oda lökődve-verődve riadtan keresi a kötődés lehetőségeit, módozatait („De szüljön meg valaki azzá, aki voltam”). A „tartozni valahová” megindítóan emberi motivációja egyúttal arra is készteti, hogy szűkebb élet- és mozgásterét, a költészet, az irodalom tájait is végigjárja (Utak és kutak) pörölve és vitázva a – számára a művekben nyilvánvalóan a világvesztés zajait-zörejeit intonáló – különféle poétikai felfogásokkal, költői magatartásformákkal. A világlét és emberlét biztonságát és méltóságát kutató, mérlegelő szenvedély egyúttal a költői lét felelősségét is keresi (Párhuzamos koporsók, Távirat Kányádi Sándornak Kolozsvárra . . .), olykor talán túlzott, indokolatlan szigorral marasztalva el a felfogása szerint idegennek, itt és most gyökértelennek minősülő; minősített poétikák követőit (Az un. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása. . .). Aggódása, félelme persze nem alaptalan, hisz’ a világvesztés eléggé pontosan érzékelt és jelentésteli metaforákban fölírt történelmi időben, történelmi folyamat/ok/ban jelentkezik . . . , s ki vonhatná kétségbe ,,a többféle megnemközelítés látványos eszközeivel. . . a lényegről” „kussoló” művészet elveszejtő cinkosságát!? E világ-, ember-, hit-, és honvesztéses történelmi időérzékelés legkiválóbb megfogalmazása a Két nyárfa a Hódoltságban, a kötet egyik kiemelkedő szépségű verse és a Benézünk majd a Múltidőbe . . . ősszel, melynek „arcod egy üvegtáblába merül…” és „egy élére állított vers , . .” kezdetű betétjei ugyancsak lírai csúcspontjai a kötetnek.
Az utolsó ciklusa az ÉvTiZeDhAtÁrHíD, találó lezárása a poézissel végzett törvénykezésnek, a repülés szabadságáért folytatott, lírai kérdés-felelet formájában végigvitt pöröknek. Betetőzéseképpen, utolsó darabjában megbomlott világunk, tudathasadásos létünk egyik alaphelyzete elevenedik meg: a költő önmagával pöröl, önmagát idézi – felfogásától eltérő felfogások nevében! – (fogalmazzuk így:) a kor ítélőszéke elé. S ebben az abszurd pörben könnyebbséget – mely korántsem jelent; meg- és belenyugvást – nem a zsebben hordott borotvaéles kés tudatának biztonsága, s nem is az asztalra tett láb talmi tekintélyeknek fittyet hányó, józan pimaszsága ad (vagy adhat), hanem az a tény, amelyet a mű végső üzenetként (ítéletként?) tartalmában és tartásában is sugall; embertelenül nehéz, de ama bugyrokban is létezhetünk sérülésmentes gondolkodással, gerinccel,
Endrődi Szabó Ernő
Palócföld, 1983. 5. sz. p. 48-49.