Írások a költőről - Kritikák, elemzések, laudációk

A magyar költői hagyománynak bizonyára nem azért lett a „létküzdelem” fogalma az egyik leginkább meghatározó fókusza, mert a költő eleve úgy születik, hogy már igen fiatalon a harctéren akar elesni, avagy békésebb korokban rogyni idő előtt a sírjába a permanensen kiteljesítés nélkül maradt nemzeti remények s a politikai viaskodások miatt. „Milyen jó lenne nem ütni vissza” – fogalmazza meg sokak nevében már ijú költőként József Attila, sőt jóval előtte már Petőfi is, amikor Segesvár előtt – de miután már (Nagy Gáspár versének szavaival élve:) „elsiet a segesvári piacról” –, s megírja a Pacsirtaszót hallok megint című egyik utolsó költeményét. 

 De – hogy még messzebb menjünk az időben – már a Nagy Gáspár politikai és közéleti küzdelméhez egyik legkorábbi motivációt kínáló – és több versben is elődjeként tisztelt – Balassi Bálint így kiáltott fel az Ó, nagy kerek kék ég című, a világegyetemet és Istent a maga „kivert vad” sorsával szembesítő alkotásában: 

Egyszerűen azért lett sorsuk közös fókusza tehát a küzdelem, mert egymást követően – és sorozatosan – egy-egy olyan Kárpát-medencei világba születtek bele, ahol ezen kívül egyszerűen nem kínálkozott más etikus létmód, illetve ami kínálkozott: a visszahúzódás, a kollaborálás vagy az elnémulás – az egyszerűen kívül esett ezen a számukra elfogadható etikus körön. 

Nagy Gáspár fényesen – és fénylően – látta ezt az örökséget, sőt csak ezt az örökséget akarta látni. Ehhez rendezte hozzá pompás Istenhitét, teljes és egyetlen hajszálrepedést sem viselő katolikusságát is. A küzdő Nagy Gáspárról – amikor 1999-ben ezért a bátorságáért a Balassi-kardot átvette – ezért írhattam a következőket: „Engem ez a Nagy Gáspár-vershős ütött szíven, ez a metamorf SZABADSÁGESZME, ahogy becsavarva testét a modernség trikolórjába, szembement a hazugsággal, a silánysággal, szembegyalogolt egyenesen a Történelemmel. S szemközt vele terpeszben állt meg, s kezdett el kiáltozni visszhangosan az Országban… Pontosan azzal az elszánással, ahogyan…Petőfi elsietett – elsiet ma is – a segesvári piacról. (…) S zakatol megint a Nagy-Daráló, lám finom, új nikkelpengék, Nagy Gáspár, pörög a malomkerék, mint bűvészbot végén a tányér, és ugrál a kalapból, fekete cilinderből nyúl, mikiegér, „szaltószabadság”, ömlik a rókaszag, árad, de téged itt már nem maga Pittakosz őröl…, csak ez a borzillatú revű, Nagy Kancsal Show s az ájtatos manó hopmesterek, és veled nem búzát, zabot, de csontot, húst és Történelmet őröl ez a malom. (…) Csak nézem Nagy Gáspár verseit, ahogy küzd ezzel a haldoklással…Igen, Esztergom ez…Ám állandóságod erő ma is, és nem alábbvaló »jöttment divatoknál.« És immár veled a Kard is. Tovább, tovább!” 

S Nagy Gáspárnak ez a „tovább” élése, „tovább” hatása ma is élő, jelenvaló, ha csak a magyarságnak a ma már teljes nemzeti szinten, az európai nagypolitikában is „kibiztosított beszédére”, illetve a kereszténység világméretű életküzdelmére gondolunk. Ám térjünk vissza a pályakezdéshez:

„A politikai rendőrség által hetvenes évektől folyamatosan figyelemmel kísért, azaz megfigyelt Nagy Gáspárt – összegzi Ekler Andrea – 1973. október 20-án Kormos István mutatja be az Élet és Irodalom Új Hang rovatában, Nagy László ajánlja az írószövetség könyvtárába, s 1975-től kerül a »Kormos-egyetemre« – csak két nevet említve a támogatók közül. De a hetvenes évek a »hivatalos« pályakezdést is hozták, nem is akármilyet. Az 1973-as bemutatást követően, 1975-ben az ő nyitóversével indult a Mozgó Világ, a vers eredeti címe Nagy Gáspár egyik nyelvi bravúrja, Szaltószabadság volt, mely később a cenzori hatásra Csak nézem Olga Korbutot címmel jelent meg. 1975-ben látott napvilágot első verseskötete is, Koronatűz címmel, a Móra Kiadó Kozmosz sorozatában. A költői pályakezdéssel kapcsolatban Görömbei András érzékletesen értelmezi Nagy Gáspár »prae korszakát«, Nagy László életművével párhuzamot vonva magyarázza a Szabadrabok kötetben »csupa élére állított kis vers«-ből álló Tejfogak cikluscímmel korábbi versek elé szerkesztett »átrajzolt« pályakezdést.”  A hatvanas évek végén és a hetvenesek elején rögzített versekben Nagy Gáspár a maga poétai indulásának legfontosabb eredőit tárja fel s körvonalazza illusztratív módon.

Ennek a Tejfogak ciklusban rekonstruált pályakezdésnek már eleve a küzdelem kohéziójában fogantak meg az első példaképei. Amikor Nagy Gáspár 1968 és ’72 között a maga „prae-korszakában” papírra veti költészetének alapfogalmait, három költő nevét említi meg: Petőfiét, József Attiláét és Ratkó Józsefét. Mindhármukat életveszélyes helyzetben, a koruk elleni tiltakozás koncentrált pillanatában mutatja fel, mintha a maga jövendő költői cselekvéseinek alapszituációját vázolná. Petőfit, amiként említettem, a segesvári piacról elsietőben, hazát keresve az igazi arcát megint csak eltüntető korban: „Hazámra rátalálok /

a bot ütése mint az óra ver. // Hazámra rátalálok / életem óriás késekkel perel.” József Attilát a sínek közül tekintve vissza a mába, az emlékét hamisan idéző „fájó pózok” közé; Ratkóét pedig abban a tipikus helyzetében, amelyben a nagykállói költő mindig is beszélt: „magasles és bunkerek közt” saját országában, ahol „a tisztesség fogra és torokra / a nép bolondokra, túlélőkre, öngyilkosokra / a haza hazátlanokra” hullott szét (Petőfi elsiet a segesvári piacról, József Attilához, Magasles és bunkerek közt). Az így megjelenített költőelődök mindegyike egyszersmind önstilizációvá is nő, az ábrázolt történelmi atmoszféra a jelenbe süt át, s a versek a megidézett sorsprogramok aktualitásának feszültségével telítődnek. Erről egyértelműen győz meg a „késekkel perlő életű” Petőfi nevében szólás kétalanyú, szimultán vallomása, a József Attila „életspirálján”, „a kor szürke ólmán rugózó” sorslátomás és a Ratkóéval tökéletesen egybeolvadó korértelmezés is. Vagyis Nagy Gáspár már tejfogainak a legkeményebb kőbe, a kortárs történelembe harapásával sem hagy kétséget afelől, hogy olyan költői szerepre készülődik, amely a legcsekélyebb alkura sem hajlandó a korral, sőt semmibe veszi annak „morális” és „esztétikai” elvárásait. Már e poézis genezisének egyik lényegi vonása, hogy jellegzetes erővonalait éppen a történelmi jelennel szembeni oppozíció, az érzelmi, etikai és politikai tiltakozás hívja életre. „Az bérelt föl a pörlekedésre, / aki befogta a számat!” – jelöli meg a fiatal költő viaskodó alkatú költészetének legbenső indítékát a magyarországi diktatúra – a diktatúrák – természetében (Ki?), s versek sorában hirdeti ki, hogy nem fog szembekötősdit játszani a korral (A néptribunus, Tenyérnyi kockán, Biztatgatók). Még az alku zálogát jelentő egy-két „építőbb szándékú” verset sem hajlandó megírni, mint sokan az előtte járó nemzedékből vagy az övéből is.

Elhatározása kezdettől szilárd és végleges. Korát történelmi tévútnak, a humanitás elleni bűnnek fogja fel. Jócskán elébe megy a mai nyugati elemzők következtetésének, amely szerint – Stéphane Courtoise-t idézve, „egész fönnállása alatt az egész kommunista rendszernek a bűncselekmény volt az egyik jellemzője”. Költői státusa a „létező szocializmuson” kívüli tartományokból meríti szempontjait. Nem lehet célja a rendszer barkácsolgatása, reformálgatása, az árnyékába húzódás s a kor alapkérdéseinek a megkerülése sem. Alkata szerint egyetlen célja lehet csupán: a diktatúra roncsolása. Ez a fajta eredendő elszántsága nemzedékéből leginkább „a körön kívül levőkéhez” (Domokos Mátyás) a Hajnóczy Péteréhez, Petri Györgyéhez, Utassy Józseféhez fogható, azokban az időkben, amikor – Hajnóczy immár klasszikusnak számító mondatával – „a nem kiherélt, nem irányított kultúra a kocsmákba nyert bebocsáttatást” (Galopp). (S ezzel egy időben – Bogdán Lászlót idézve –„az irányított kultúra aláaknázott mezőin szabadrabok kóvályognak”.) S távolabbról természetesen mindazokéhoz áll közel, akik a magyar irodalom 1848-as és 1956-os hagyományaihoz ragaszkodva az irodalomnak a szűken értelmezett és korlátozott „irodalmiságból” való nagyszabású kimozdítására tettek kísérletet. Így támadva meg azt a hamis alkut, amit Kádár János az „aki nincs ellenünk, az velünk van” mondatába fogalmazott bele, a konszolidáció látszatában kísérelve meg, hogy cinkosnak állítson oda egy egész népet a saját kifosztásához és egy történelmi csapássorozat végkifejletéhez.

Már a fiatal Nagy Gáspár szemében merénylet a kor. Lázadó költői magatartásával a rendszer elleni konkrét és sürgető fellépésre szólít. Költészetét kezdeteitől 1956 rehabilitálási akarata mozgatja. Politikai szempontból ez a gesztusa líráját eleve a világtörténelem aktuális mozgásirányába emeli. Nagy Gáspár nem kívülről s utólag minősítette magyarság és emberiség e krízisét, hanem belülről s egyidejűleg, „kockás, kockázatos ingben”. Lírája az adott történeti idő egyik nagy narratívája, a kommunista ideológia ellen indult el egy alávetett kis nép európai és nemzeti elveinek nevében, annak megrendítési, lebontási szándékával. Szabadsághite, a szabad személyiség szabad ítélkezését hordozó programja alapján eredendő belső párhuzamban áll a kornak a nagy elbeszélések széttördelésére irányuló nyugati gondolkodásával, de mindezt jellegzetesen közép-európai látószögből s egy másik narratíva képviseletében teszi. A költészetének vezérfonalát adó közéletiségét (politikusságát) s ennek magyarországi történelmi koordinátáit ezért éppen olyan képtelenség volna egy korszerű irodalomelméletben figyelmen kívül hagyni, mint a magas fejlettségű kapitalizmus technológiai-gazdasági feltételrendszerét a kor nyugati kultúrájának értelmezésekor. Történelem és politika megkerülése lírája elemzésében éppolyan abszurd eredményekre vezetne, mint Rogerius mesternél a tatár, Bornemisza Péter, Balassi, Zrínyi esetében a török hadak itt-tartózkodásának, a kuruc költészetet vizsgálva Rákóczi küzdelmeinek az agyonhallgatása, vagy Petőfi lírájából március 15-nek, a szabadságharcnak, az egész zavaró történelmi huzavonának a kitagadása egy sterilizált romantikakép kipárolása érdekében. A költő nagyobbik életidejében ugyanis – ahogyan azt a történelemtudomány ma már az iskoláskönyvekben is definiálja – Magyarország „megszállt” terület, „csatlós ország” a „korlátozott szuverenitás” állapotában, egy 1956-ban idegen állam hadseregének segítségével hatalomra juttatott s a magyar nép többsége által nem legitimált hatalommal. Nagy Gáspár ebbe a világba születik bele 1949-ben, s – Ágh István szavaival –„életéből negyven év országos kiszolgáltatottság. (…) ’49 májusától egyidős a testi-lelki kínnal, a nyilvánvaló és fondorlatos terrorral.” Ahogyan Salamon Konrád fogalmaz, a a 60-as évek elején a „diktatúra módszereinek finomítása” sem változtatott annak elemi meghatározóin. „Kádár új jelszava – »aki nincs ellenünk, az velünk van« – nemcsak a megtorlás korszakának a végét jelentette, de azt is, hogy a hatalom továbbra sem tűri a politikai ellenzéket. (…) Ez volt a forradalom után meggyötört magyarság számára ajánlott kádári kiegyezés lényege.”

Az ebben a rezervátumban felcseperedő költészetnek nyugati kortársaihoz viszonyítva e „hátrányos helyzete” miatt is lesz alapgesztusa a tiltakozás, a nyugatitól és a kommunista hatalom diktátumaitól egyaránt eltérő, másfajta diskurzus, látásmód és költői útkeresés. A totális szembenállás a kor politikai kényszerével és poétikai kívánalmaival, divatjaival. A Nyugathoz képest újraszituálni itt nem a „világba vetett” ember elvontabb gondjait, hanem a személyes szabadságot, a történelmi kereteket: a demokráciát, valamint az ázsiai típusú diktatúra és a külső katonai megszállás idején dekonstruálódott embert, a szocialista szimulakrumot, a Kádár-kori kreatúrát kell – nem pedig az új nyugati filozófiákban dekonstruált művészetű és világképű homo sapienset. Költészetének esztétikai és gondolati érvrendszerét Nagy Gáspár a magyarság és Közép-Európa valós állapotából, „egymásra fektetett hazák” gyötrelmeiből, „Európa deres kisagynyúlványaiból”, a „Visztula, Duna, Olt szökővér vizéből” szervezi egységgé (Egyetlen életünk, Eljöhet értem). Az ellenkező öntörvényűség már a zsengékbe belerajzolja a maga mindvégig, e költészet zárulásáig meghatározó kódjait. A személyiség önmeghatározásában ragadható meg legtisztábban az a szándék, aminek révén az induló alkotó szinte minden művészi mozdulatában kihívóan szembeszegül a korával. Közéleti, sőt politikus költő akar lenni, amikor ezt már, egyes személyiségeiben, a nyugati kultúra – és a saját magát reklámozó, reformálgató úgynevezett „baloldali elkötelezett” irányzat hiteltelenné válása, majd szép lassú kimúlása után a hivatalossá kinevezett magyar is – esztétikailag konzervatívnak bélyegzi; morális alapozású akkor, amikor az országra telepedő hatalom a tömeg közé lövetésekkel, akasztásokkal az európai morál maradékát is tökéletesen lezülleszti a lakosságban. Hazafias, amikor a Petőfi–Ady–Illyés–Nagy László költői vonulatot a legkülönbözőbb poétikai és politikai megfontolásokból mind erősebb támadások érik; és vallásos akkor, amikor nemcsak a marxizmus állít a hit elé erős falakat, hanem a metafizika végső felbontására – mint a korszerűség alfájára és ómegájára – támaszkodó kultúra terjed, terjesztődik el világszerte. 

Az induló Nagy Gáspár csupa olyan fogalmat vesz komolyan (szabadság, haza, erkölcs, nemzet, szeretet, igazság, hit stb.), s emel poézise eszmei pilléreivé, amelyek sem a puha diktatúra szellemi beállítódásának, sem később a globalizációra törekvő kapitalizmusnak „nem nagyon kedvesek”, s előbb kóbor kutyaként súrlódnak neki az újabb filozófia és irodalomelmélet sarokköveinek, majd a legerősebb nyílvesszőkként állanak abba bele. Ez a kor történelmi és emberi helyzetének a lényegébe metsző költészet már első mozdulataival élesen határolja el magát az e kérdéseket megkerülő poétai magatartásoktól. Különbözőségének, másképpen látásának merész, már-már kihívó hangsúlyozása zsengéinek füzérét hatja át (Kellett…, Aki állítólag, Tenyérnyi kockán). „Szabálytalan költőnek” (Poétika Uránia) nevezi magát, aki a sorskérdésekről hallgató másokhoz képest eleve fordítottan, a fonákjáról látja a kort. Egész indulásának ezért legplasztikusabb és hosszú távon is meghatározó elveket közvetítő illusztrációja e fázisból a Kézen állani című verse. A mű egy tótágasban ítélkező fiatalembert mutat, aki ajakbiggyesztve löki el magától a nem így látók és a hatalommal függőségi viszonyban állók véleményeit. „Ami már megfogalmazható / akad arra itt százegy-valahány vers-fogalmazó. / S ami még rejtezik? / Azt nem lehet… nem verselik” – írja a Patthelyzet anno 1972 is. S ugyanezt a magatartáselvét fogalmazza majd újra a 80-as évek közepén A fiú naplójából című, sokszor idézett verse is: 

Költészetének meghatározó rétege kezdettől erre a jobbára köztudomású, de nyíltan meg nem fogalmazható nemzeti léthelyzetnek a feltáró, lázító megnevezésére irányul. Ezt a „nem verselhető” ország-állapotot az ő költeményeiben a haza katasztrofális helyzetének (Március 15), elárult voltának (Ha már), a kabaré koreográfiáin páváskodó látszatpolitizálásának (A néptribunus), zsarnokság alá vetett sorsának (Ezzel a széllel) a vonásai ismertetik fel. S ez az állapot inspirálja, szítja föl, határolja körbe, s teszi valóságos magatartássá is Nagy Gáspár alkotáseszményét. Az irodalom belső köreiből kiragadva ő a történelem eleven sodrába ejti vissza ismét a verset, s ott folytatja vele a forradalmat, ahol az 1956-ban abbamaradt. A félelembe, vérbe, manipulációkba izolálódott „verset” mint az új lázadás eszközét dobja a kor elé. Nála arra, hogy a költészet „éljen, elegendő ok / egy sor vértanú-ikon” (Amiből élünk, amiért halunk), versmodellje pedig az a mű, amely a valóságközeliség, nyilvánosság és a kollektív hatás igényeinek fókuszálásával, ahogyan azt a Vers címet viselő programművében már igen korán leírja, „plakátot szögez” „a kor kapujára”.

S hogy cseppnyi bizonytalanságot se támasszon arról, milyen űrt szándékozik betölteni a kor hazai lírájában, első kötete mottójául (Koronatűz, 1975) egy Sütő András-gondolatot választ: „Az ember ott kezdődik, amikor összetéveszti magát azzal, amitől megfosztották. Az igazi vers innen indul, azért a hiányért és szüntelenül cipelve a rábízottakat…” A fiatal alkotó társadalmi szinteken mást nem is: hiányok égő szövedékét mutatja fel a verseiben. Egy értéktelített emberi világ riasztó fekete-fehér negatívja tárul fel bennük a magyar szocializmus utolsó évtizedeiből. Tátongó űrként mutatkozik mindaz, ami a társadalom életében alapértékeket jelent. Ebben a hazában „esélyeink a földre rogynak”, „abroncs térben tiprat a Sátán”, „riadót csörög Júdások bőezüstje”, s „a Pokol épít tornyot”. A szabadság, a fölemelt lélek, a szeretet és az erkölcs hiányai a legfájóbbak, s mindezek fakó kontrasztjaként csak „csontok, csontok virítanak a jégen, tükörpalotában, kiárusítva”. Az értékhiányos kor elé a vállalt lázadás esztétikai emblémájaként emelt Sütő-idézet arról is tanúskodik, hogy Nagy Gáspár korántsem azért ölti magára a politikus alkotó szerepét, mert „költői önmegvalósításának” lehetőségét keresi, hanem azért, mert a teljesebb emberi létezés feltételeit érzékeli csonkának kora Magyarországán, s e hiány kitöltéséért indítja útnak verseit. Nagy Gáspár kalandja nem is a költészet, hanem a történelem, s a vers elsősorban mint az adott téridőbe koncentrált létezés faggatását elvégezni képes művészi szubsztancia fontos számára.

A Koronatűz (1975) és a Halántékdob (1978) című kötetekben a zsengékben lerakott koordináták szilárdulnak meg. Az adott történelmi korszakával radikálisan szembeforduló én több irányból szervezi eltökéltté személyiségét. Ezek a források első két kötetétől poézisének is állandó eszmei és jelentésdimenzióivá lényegülnek át. Az ország kizsarolt, alávetett helyzetébe bele nem nyugvó, lázadó magyar történelem (Gyönyörű bűnt, Társzekerekbe fogass!), a keresztény világkép analógiái, példázatai (Lopd el!, A tenger ajándéka, A Tékozló fiú), a történelemtől sújtott otthon megtartó biztonsága (Üveghegyen is túl, Sürgönyök, Kapuk közt) és a magyar költészet társadalmi ügyeket is felkaroló vonulata (Segesvári nyár, Fűvel földellek el, A tél elé) épülnek egy határozott költői látásmód egységes ácsolatává műveiben. Az önmeghatározás folyama a szembeszegülő sorsvállalás mind eltökéltebb bizonyosságaihoz vezet. Az ifjú költő „szabadítót mondani” készül „a lefokozott szívűeknek”, jól tudja, hogy „e kocsiból nem szabadulhat / kit az álmokba beléfogtak”, a lázadás „gyönyörű bűnét” tehát teljes sorsával vállalja magára. Első köteteiben egyelőre még kevésbé fogalmi, inkább allegorizáló-áttüntető, a versbe vont szituációk metanyelvével beszélő politizálásba fog. Jelenmegítélése az utaláshálók többszörös szűrőjén, cikázó gondolatnyilak fényén csillog át, de ezek az átvillanások már nagy határozottsággal rajzolják elő a rövidesen pengeszerű éllel, nyíltan is a kor testébe vágó, jellegzetes, többdimenziós Nagy Gáspár-versbeszédet (Kaszák a város fogasán, Bölcsődal Perzsiából, Csak nézem Olga Korbutot). Az igen korai, Csak nézem Olga Korbutot című 1975-ös versében már egész költői küldetését – látva a kor közéleti poézisének  tudatos aláásását és vegetálását – ehhez a belső elszánásához és igényéhez szabja.

Az első két kötetben a teljes költői utat meghatározó jelentőségű annak a felismerése, hogy a közéleti költészet az adott jelenben is érvényes lehet – az azt korábban lejárató „pszeudo”-baloldaliság s gyakran esztétikai silányság teherként ránehezülő koloncai ellenére is. A hűséget harsogó közéletiséggel, álnépiséggel a történelmet a torzulásaiból kifordítani akaró, az alávetettek szolidaritására és az európai szellemre alapozó közéletiség fordítható szembe. A fiatal költő azt is felismeri, hogy a különféle nyugati irodalmi fejleményekbe is kapaszkodó diktatórikus kultúrirányításnak egyenesen érdeke is, hogy – a „pártos” hangütés nyilvánvaló hitelvesztése után – kiszorítsa az irodalomból a közéleti költő fogalmát, sőt: esztétikai pellengérre állítsa, lejárassa és megbélyegezze. Hiszen a valódi közéletiség egy nyitott irodalmiságban szükségképpen a társadalmi hazugságok leleplezésével jár. A közéleti líra tehát mint a történeti távlatokon, európai értékszerkezeten és nemzeti érdekképviseleten alapuló költői lázadás egyetlen reális poétikai lehetősége képződik meg Nagy Gáspár gondolatrendjében. A kibontakozó koncepcióban az a rendkívül progresszív vonás, hogy széles eredetbázison példázza a lehetőséget: maradt még olyan emberi tartomány a Kádár-időszakban is, ahol a diktatúra elleni küzdelem az ’56 utáni megtorlás traumája után, a hetvenes-nyolcvanas évek hályogos közegében is folytatható, fenntartható. 

Nagy Gáspár tehát a magyarság történeti hagyatékában ugyanott folytatja a lázadását és a taroló időkkel szembeszegülését, ahol Balassi Bálint is kezdte. Ahogyan egy későbbi versében (Visszhangzó lépcsők egy eleven Balassi-szoborhoz, 2004) Esztergomnál elesett elődjére emlékezve, ám mégis önvallomás-szerűen és megrendítően így írt ennek belső meghatározóiról magának az Istennek és a történelemnek:

Elhangzott Székesfehérváron, 2019. május 16-án, a Nagy Gáspár Emlékülésen.