OLASZ FERENC MEDITÁCIÓS KÖNYVÉRŐL
Különös kegyelme a sorsnak, pontosabban szólva: a magyar sorsot is mozgató Fennvalónak, hogy éppen 180 esztendővel ezelőtt a Hozzá folyamodó, áldását, sőt védő karját is kérő vers-fohászt engedte világra jönni. Engedte, hogy a csekei nemes, Ferenc úr, a Kölcseyek nemzetségéből eléggé rosszul fűtött szobájában – hosszú hetek után – végére érjen versének és kitegye a pontot. Ez január 22-én történt. Ekkor született a nemzeti imádságnak is méltán nevezett Hymnusz, melyet azóta minden magyarok magukénak vallanak. És Erkel Ferenc halhatatlan (és másíthatatlan) dallamaira 1844-től énekelnek is.
Szavalnak és énekelnek, mert nemzeti létük leglényegére, – a magyarság zivataros századaiból kiexponált éles képeken – a balsorsra, a megmaradás lehetetlenségére irányítja a figyelmet. De nem lenne tálentumos költő, és nem lenne ő is a „reménység helytartója”, ha nem nyújtaná be a „fellebezést” Istenhez, a magyarok Istenéhez. Talán e vers miatt is vagyunk. Vagyunk még itt a magyarok tartsunk szét ragálya idején is. És várjuk a jobb jövendőt. A méltányosabb XXI. századot.
S lám: a vers és a zene egymásba kapaszkodása! Ez volna például a kultúra: nemzetet megtartó erőforrás. A két Ferenchez, Kölcsey és Erkel mellé most egy olyan kiváló kortársunkat állítom, – történetesen ő is Ferenc, Olasz Ferenc – aki a fény segítségül hívásával dúsította és dúsítja a magyar kultúrát: régtől fényképet, nagyszerű filmeket készít.
Mostanában pedig képekkel, szent szövegekkel, versekkel meditál, s a lélek legbensőbb csendtartalékait igényli tőlünk az év minden napján.
Óhaja szerint: minden egyes napot a magyar kultúra spirituális szent napjává kíván tenni. Csak két hatalmas kódexnyi könyvben fért el a roppant mű. Ez a Mindörökkön örökké. Igazi ajándék a Magyar Kultúra Napjára. De egyúttal bizonyíték is: ilyen lehetne az ünnepelhető kultúra.
A mélységből a hit és a tehetség erejével és kegyelmével a magasság felé növő. Ilyen a most hatvan esztendős Olasz Ferenc művészi summája, valóságosan is két súlyos kötetben, összesen 770 oldalon. Négy korábbi könyve (sorrendben a Fejfák, Mindörökké, Dícsértessék és a Székelykapuk), aztán száznál is több művészeti filmje, és rangos hazai és külföldi kiállításai után itt ez a hatalmas összefoglaló confessió. Ahol a sokszor megcsodált, mondhatnám úgy is, hogy a méltán elhíresült Olasz Ferenc-i univerzumból az esztendő minden egyes napjára előlép egy kép a könyv jobb oldalán, s vele szemközt, a szívfelőli oldalon pedig a választott, sugalmazott, Isten vagy angyalok (ember-angyalok) súgta szöveg. Természetesen tehetsége, ízlése szerint szerkesztve, elrendezve, ahogy „bekéretőztek ebbe a szent vállalkozásba, ebbe a naponta használatos nagy képes Misszáléba.
Ilyen profánul mondom: szöveg, amelyek pedig volnának zsoltárok, evangéliumi részletek, archaikus népi imák, legszebb egyházi énekeink, magyarságunk és Istenfélésünk összekulcsolódó fohászai, s nem utolsósorban nagy és fontos versek, istenes versek, (elsősorban és kiemelten a két világháború közti erdélyi lírikusoktól), melyek kivallják, hogy Isten mégsem halott.
Állunk szemközt a képpel. Szemközt egy angyallal, egy fájdalmas Krisztus arccal, Máriával, a Pietával; legősibb templomaink külső és belső képével. Vagy fekete-fehér emberarcokkal, akik itt a földön is viselik a Teremtő képmását. S nekik is a golgotás lét jutott. Itt sorjáznak a Kárpát-medence legszebb szakrális népművészeti rekvizitumai, motívumai, (pléh-Krisztusok, egyszerűen faragott keresztek, fejfák, kapudíszek) melyeket leginkább erdélyi és aztán az őrségi, zalai, és a szülőföldet is jelentő, Balaton-közeli tájban talált meg Olasz Ferenc szeme. De már a fényképezés és előhívás idején biztosan megmozdultak benne a szövegek is, illetve elindultak a kereső hajlamok. Hogy aztán megtalálva az írásos sugallatokat, hosszú időn, éveken át rostálgassa, válogassa őket: álmodja az álmot, ezt a két rendkívüli kötetet. Ha tetszik: egyedi könyvészeti ritkaságot, igazi könyves műremeket.
A Mester eligazító „perorációt” ír mindössze egy-egy oldalon mindkét meditációs könyvéhez. Ezeket is meditálva érdemes olvasnunk, mert kiderül, hogy egyenértékű vallomások (imádságok) a képeket értelmező, magyarázó vendégszövegekkel. (Párhuzamul két civil példát állítanék ide: Széchenyi István és Damjanich János megrázó imáit.) Az az érzésem, képes lett volna arra is, hogy fotográfiái mellé, az év minden napjára ő maga írjon vallomásokat, imákat, szívünkig hatoló gondolatokat.
(De persze értem is, miért nem tette.) A kép és szövegválogatást, tehát az antológia-szerkesztést az egyetemes és magyar hagyományból, szakrális kultúrkincsünkből maga is olyan próbatételnek, kihívásnak és vállalásnak látta, amely elől nem akart kitérni. S a föladatot legjobb tehetsége és hűsége szerint teljesíteni akarta, és itt a fényes bizonyság rá: teljesítette is.
Erősen gondolt ránk – kereszténységünket ugyancsak szekularizáltan megélő, rohanó emberekre – Olasz Ferenc, akik majd ezeket a könyveket föllapozzuk, hogy minden egyes nap a szépség és igazság, a kép és szó megsokszorozott erejével találkozhassunk. Gondolt a mi eljövendő csöndjeinkre, áhított békénkre is. Mert most is, mint egész művészi pályáján, az Isteni rendelést betöltve, tálentumait sokszorozva – szolgált.
Azon csak meditálhatunk, hány kép és hány más szöveg került egymással szemközt az évek folyamán, hogy ez a végleges megmaradjon. Sok nagyon nagy találatra, kép és szövegbéli végleges találkozásra fölhívhatnám a figyelmet, s fel ugyancsak: dátumok, szentek ünnepei, különösen eltalált hónapok, vagy gyönyörű és fájdalmas napok megjelenítése szerint. Egy-egy képi motívum vonulásán, sorozatszerű előtűnésén tűnődhetünk, vagy mikor emlékezetes film-költeményeiből egyetlen plasztikusan lényegre mutató képkimerevítéssel történelmünk győzelmes és gyásszal beárnyékolt napjait is képes a meditációs, imádságos környezetbe vonni. Igen, mert magyarságunk s megmaradásának történelme immár több mint ezer esztendeje a kereszténység történetében nyeri el helyét és értelmét. Levert, elbukott forradalmaink az egyetemes szenvedéstörténet részei. De néha napokra, hetekre megadatott az egyéni és közösségi föltámadás kegyelmi ideje is.
Olasz Ferenc ebben a megvallott hitbéli koordinátarendszerben hűséges és konok őrző ama Ady-emlegette strázsán. A szerkesztés egyik legemlékezetesebb pillanata: amikor az erdélyi Dsida Jenő hatalmas verse, a Psalmus Hungaricus áradó, zsoltáros nyelvén alsópáhoki öregasszony- és öregember-arcokat tükröztet a szemközti oldalakon. Olyan arcokat, amelyek a versben sorolt, szétszórt, elszakított magyarokat, tehát minden magyar fájdalmát képviselik. Képviselik, kiragyogják emblematikusan. Művészi alázat, zseniális éleslátás, és nem utolsósorban merészség is kellett ehhez a könyvbéli „találkoztatáshoz”.
Olasz Ferenc meditációs könyve (mindkét kötete), címszerint is a Teremtő dicséretére válaszol a mélyen hívő művész által. Hadd dicsérjem és köszöntsem.
(Új Balaton, 2003.)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez