BÚCSÚSZAVAK TAKÁCS IMRE RAVATALÁNÁL
Barátai kérésére most tisztem szerint a Magyar Írószövetség és a magyar költők nevében búcsúzom Takács Imrétől: a címekre és rangokra fütyülő József Attila-díjas poétától; kerek évtizedig a Kortárs versrovatának kapitányától; a Közép-Dunántúli Írócsoport valahai, nagy álmú vezetőjétől, és az öntörvényű embertől, jóbaráttól.
Búcsúzom és méginkább búsulok a magam nevében. Emlékeimet elősodorva azokból az időkből, amikor őt magát is fiatalnak láttam. Fiatalnak és önfeledtnek. De láttam a gyötrelmek és sérelmek között is ritka tüneménynek, esettségében is delejes szívűnek. A sivár, szaharás magyar világban egyszer önironikusan chaplini, másszor meg reneszánsz embernek – egészen 65. születésnapjáig. Addig, amíg hirdetni tudta nagy lélekkel, hogy dolga lenne még itt. Dolga lenne: a kövekként egymásra rakott rusztikus szavakkal, és a kezébe illő szerszámokkal. Meg a szétomlott barátságok újbóli összefonásával: a korai halálok évtizede s nagy kaszabolások első esztendei után.
Kedves Imre, szeretett földim, Vas vármegyéből! Ahol – ennek éppen 30 éve – engedelmeskedvén a szülőföld hívásának, szolgálataidból arra is telt, hogy antológiás Sor-ba állítsad a kócos költősuhancokat. Lássuk csak, mire mennek majd magukban, ezen az általad már oda-vissza retúrban bekóborolt rögös pályán. Tarisznya, erdélyi válltáska oldaladon: Fehérvár és Szombathely között megolvastattak a kéziratok. Akik nem hulltak el az első lépcsőfokon, azok hamarosan a Kortárs szerkesztőségében is fölkereshettek már ismerősként, s az újabb versek veled ingáztak a híres hadiúton.
Moriebar vitaliter… mondja nagy megigazuló pillanatában Szent Ágoston. Hittem, hogy a rádtört betegségből valami csoda folytán te is életre haldokolsz. Nem így történt. De az én hitem szerint mégis így: mert látom a Gondviselés ujjának lassú mozdulatát, amidőn fölrajzolta nevedet november utolsó napjának ablakára még a nagy telek előtt. Hangos zárásként, a második évezred figyelmeztetően döndülő ajtócsapódásaként. Most már a megszenvedett idők után magad is benedictus poetává lényegültél, mint az angyali költő, Pilinszky, akiről tán a legszebbet te írtad, s vele is beglóriáztad a királyi várost.
És élsz, gesztusaidban, idézhető történeteidben. De leginkább mégis műveidben. Téveszthetetlenül és sugárzóan. Abban a húsz könyvben: versben, regényben, esszében és eleven publicisztikában. Nem kevés és nem könnyű súlyú ez az opusz. Cipelhetik a hűségesek, bonthatják a jó szándékú felfedezők, fiatalok. S bizony lesz majd ámulnivalójuk! Erről magad is tudtál, még akkor is, ha keserves óráidban az egészet odaadtad volna egyetlen jó szóért, egy üdvözítő mosolyért, a nagytilaji fafaragó, Tőke Imre egyik „afrikás” idoljáért, vagy a ritka széki tánclépés öröméért. A szomorúság helyett erről kéne szólnom.
Történeteket ígértem, s mégsem háborítalak velük. Bérlett, ám bútorozatlan jó budai szállásodon kipróbálhattam a földre tett írógépen, hasonfekve milyen a versírás, milyen gerincegyenesítő! És láttam, milyen az, ha képeidre (a pikturákra) döngtek a sznobok, de aztán te sértetten elzavartad őket, védvén A falu bolondjának művészi és emberi igazát. Pedig kellett volna az a kis pénz… És máskor meg csöndben fülelhettem a Duna pesti partján a Kortárs „verselkülönítőnek” is becézett földszinti, parányi szobájában, ahová rendszeresen betér hozzád Nagy László, és szeretetteljes évődéssel pákozdhegyi csigeredet vallatja, meg a világ görbült dolgait átkozza angyali szép fejével. Aztán a te dörmögésedből merít erőt, hogy feltornássza magát egy emelettel följebb, sárkányos bajvívásra, mondván búcsúzóul: no agyő, Dörmice úr, vigyázzon a borára meg a kése pengéjére! Akkor még létezett egy olyan ÉS nevű hetilap, ahol Nagy László képszerkesztő és főmunkatárs lehetett. Régen volt, tán igaz se volt, amikor a címoldalon még versek ragyogtak.
Az a nemzedék, az a csapat, ahová te szíved és ízlésed szerint húztál, égbe költözött, fiatalon. Kezdte a sort már 71-ben Kondor, folytatta B. Nagy, majd a dunántúli társak: Szabó- és Simon Pista még innen az ötvenen, aztán alig átlépve azon, Kormos, Nagy László. De még előttük a színészkirály Latinovits s hamarosan hozzá Szindbádosult a halál nyikorgó kocsiján a filmköltő Huszárik is. Sírtál értük eleget. Mint ahogy itt Fehérváron, nagy emberi találkozásod után Pilinszkyért, és a legjobb barátért, Pesovár Ferencért. Nagy versben, megrendítő esszében búcsúztál tőlük. S éppen tíz esztendeje, hogy ott botorkáltunk Szécsi Margitka koporsója mögött, sűrű hóesésben. „Vége, már mindenki odaát van.”… „Itt a legigazabb gárda vész el” visszhangoztad Nagy László után, de mégis más hangsúllyal, borzongatóan.
Vigaszunk az lehet, hogy előre siető barátaid, jóismerősként fogadják személyedben a mi újabb veszteségünket. Te tudod legjobban, Imre bátya, hogy a halál kintlévőségei a nagy betakaruláskor találkoznak. Neked most már mindörökre „szabad és kötelező visszafoglalni” hazádat. A poklokat járt vers útján te is jártad a magadét. Az egyenest és a megcsavarodottat. Itt a földön. Nekem, a szintén pokolviseltnek, ezt kétszer is kötelező és szabad elmondanom koporsódnál: mi egymás közt mindent elrendeztünk, szóban, levélben, virágos dedikációval, parolával. Mondom ezt barátainknak is: holtaknak és élőknek. Nevükben és értük. Legyen békesség köztünk mindenkor, itt a földön. S immár a síron túl is.
Isten veled, Imre! Örök álmod s nyugodalmad legyen!
2000. november 30.
(Árgus, 2000. 6.)
< vissza prózakötethez