OLASZ FERENC FOTOGRÁFIÁI AZ ESZTERGOMI KERESZTÉNY MÚZEUMBAN
Van abban valami sorsszerű is, hogy éppen negyedszázada készítette el egyik első filmjét Olasz Ferenc a Keresztény Múzeum kincseiről. Aztán a kincseket megörökítő filmes hosszú külső, de még tán hosszabb belső útjairól megtérve saját fotográfiáit hozta el legközelebb ide. Éppen tíz esztendeje ennek. Akkor már bizton tudni lehetett, hogy ő is olyan ritka kincsekkel közlekedő vándor, költők nyelvén szólva: „képmutogató szegénylegény”, aki addig megjelent négy gyönyörű könyvének summáját legteljesebben és legbeszédesebben csak nagy térbeli látványként mondhatja ki.
S most újra itt van Esztergomban, lényegesen gazdagabb anyaggal, s külön is ide kívánkozva, mondhatni ismét csak sorsszerűen: a Múzeum olasz gyűjteményének szomszédságában Olasz Ferenc kincsei kaptak helyet.
S itt, e szentélyként is fölfogható teremben, az énekhang visszhangján rengve még sokáig, a teljes némulat lenne a méltó köszöntési forma.
Mert a legszebb szavak, a legcsiszoltabb gondolatok is csak alig súrolhatják a megállított filmképeket, s méginkább az eleve fotográfiának készült kompozíciókat, ahol a már teremtettből kinagyul az újra teremthető világ: Olasz Ferenc művészi univerzuma. Amikor szeme és szíve, időbeli és térbeli hosszas keresés, nézelődés, mély kontemplációk után megtalálja, birtokba veszi a látványt, szinte örökbefogadja azt, majd tovább munkálkodik rajta; akkor a megtalált ember- és Jézus-arcok, templomok, szent relikviák, tárgyak és örvénylő felhők a megkomponált „táj-kivágatban” elnyerik méltó s cserélhetetlen helyüket. Ilyenkor gondolunk arra, hogy a tehetség adománya csak a kegyelem centrális helyén, a szív keresztútjain: a keresztben futhat egybe.
És Olasz Ferenc művészete erről beszél. A gyönyörűnek tetsző fölöslegeket az idő haladtával már szigorúan lehántva a sugallatos esztétikai és morális vállalásról. Mert minden ott van a kereszten: legyen az kő, fa vagy éppen az enyészetnek leginkább fölkínált pléh-darabból kirajzolt korpuszok, szögekkel meggyötört Krisztus-testek. És csöndes, várakozó Máriák a keresztek tövében, meg az angyalok a keresztcsúcsokban, ahogy a képzelet teremtő sugallatára odaröppentek. Ahogy az alig ismert vagy ismeretlen, névtelen mesterek megalkották, s annyiféle naiv bájjal és színnel kifestették őket. Egyszerre időtlenek: a legősibb és a legmodernebb művészi alakítások toposzai innen indulnak és itt találkoznak. A jelben, a mindenség alap gyökében: a kereszt arcában.
A jézusi megtestesülés kétezer éves misztériuma a mi kereszténységünk hittel megjelölt ezer éves történetében így él tovább. Így találkozik Olasz Ferenc munkásságában, filmjeiben és fotográfiáiban a szép, a nemes, a megőrzendő. A magyar és az egyetemes. Ezért jó most itt nekünk csöndes szemlélődőként vendégnek lenni. A világ zaja, gyűlölet-habzása innen kizárva. Itt még jók lehetünk.
És választhatunk magunknak Isten-arcokat. Ahány tájék, annyiféle arc: amikor készültek ezek az Isten-arcok, pontosan az ember-arcokban tükröződtek vissza. De Olasz Ferenc ezzel a hangsúlyos nagyítással most megfordítja a képletet: az Isten-arcokban ott a tegnapi és a mai ember számolhatatlanul sok ábrázata. És mindannyian, a teremtmények jogán egy-egy mozaikdarabra, töredék arcvonásra, festékkopásunk stigmájára, rozsdásodásunk őszére vagyunk meghíva. Mondhatjuk úgy is: egyetemesen és mindörökké benne vagyunk a kétszer teremtett arcokban, vonásokban.
S benne van az a megtett út is, amelyen ezek a keresztek s a keresztviselők elindultak. Alsópáhoktól, Zalacsánytól vagy éppen Velemértől Szamostölgyesig, Gyergyószárhegyig. Időben pedig a legnyugatibb kőbe faragott középkorunktól a legkeletibb magyar reneszánszig.
Gyönyörű tájak, havas, rorátés gyermekkori reggeleket idéző pillanatok villannak át fénylő búzakoszorús, majd őszi barnában tobzódó tájakba. S megint – egymással szemközt, s tán legkifejezőbben – a hóba fúló vidékén egyedül a kereszt vitorlájába kapaszkodhat a szem; aztán bevonul a fény a szentség legméltóbb helyére, a megszentelt falak közé. Gyertyák különös körmenetének lobogása társul a kinti zászlók lobogásához. Halljuk a lódobogást s a Szivárvány havasáról a Mária-éneket.
Térben is kereszténységünk ezer esztendejét kell fölrajzolnunk a térképre. Olasz Ferenc, amikor ihletett dolgos pillanataiban, tépelődéseiben, keserveiben a megmaradt látvány hűséges őrzője lesz, s teremt új látványt az utódainknak is, mintha Camus igaz mondatát folytatná: „A múlttal szemben tanúsított legnagyobb hűség, hogy mindent átadunk a jelennek.”
Elgondolom, ez a művészi átadás a jelen értő figyelmével, éppen a 2000. esztendőben valósul meg olyanformán, hogy Olasz Ferenc fotográfiáinak gyűjteménye időről időre vándorútra kél. Ahogy a képek után ő járt valamikor, most a képeken a sor. Elmondani, hogy voltunk s vagyunk még.
Méltóbb mutatni valót – magunkról – aligha lehet elképzelni.
1999. szeptember 12.
(Vigilia, 1999. 11.)
< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez