1993-ban, ebben a különös esztendőben, lehet: az utolsó békeévben!, amelyet keretbe fogott az öröm, düh, kétségbeesés és a gyász, számomra is meglepő, hogy harminc verset… vétkeztem, kínlódtam VILÁGRA.
„Meglepetés e költemény”-ekből egybeálló – a születésük szigorú sorrendjét követő – kis versfüzet. Magamnak is meglepetés ez a szándéktalan és szokatlan termékenység – talán így pótolandó az aszályos esztendők adóssága?! –, amely az időrend ritmusából, a hónapok fájásából és a csírázni óhajtó mag akaratából végül is tollamat futtatta. És nem állta el a versek: az újszülött csecsemők sírását; hát akarva-akaratlan is itt vagyunk. Így együtt, mondom, kissé parafrazálva – s azt hiszem, jóhelyt, Illyés Gyulát! –, hogy: versek egymás közt. Ha már mostanában, az elvadulni látszó szellemi dzsungelben a költők úgysem lehetnek így. Hát akkor legalább a versek! Legalább az egy szív és kéz vétkezte teremtmények – egy akolban.
Pásztoruk már nem leszek; csak vigyázzon rájuk a versolvasó, ha ő is visszanéz a lélek igaz tüze mellől erre az esztendőre és van emlékezni-valója.
S legyen szemében is tűz: talán az ordasok tutulása akkor odébb vonul. De legyen békesség ott bent, a versek közt; s legyen békesség az olvasó szívében is, amikor benyit a könyvbe.
Köszöntsék hát közös emlékeinket az újszülöttek, de minden ríás nélkül – csak békés szuszogással.
Budakeszin, az 1993. esztendő legvégén.
(Fölös ébrenlétem, 1994)
< vissza prózakötethez