MOLNÁR EDIT FOTOGRÁFIÁIRÓL
(AZ EMLÉKTÖREDÉKEK KATALÓGUSÁHOZ)
Arcok faggatása? És aztán a kíváncsi mögéjük nézés? Titkok, pecsétek könnyed feltörése? Mi a titkuk, ha van egyáltalán az egyszeri és ismételhetetlen halandó Isten-képmásoknak? Íróknak, festőknek, zenészeknek és egyszerű névteleneknek, akik arcukat adták a megállított pillanat tehetséggel áldott keretébe.
De a képek, a nagy idő rostájából elénk villanva, mindig Molnár Edit odaadó figyelmét, művészi alázatát is dicsérik. Jólismert, számontartott fotográfiák ezek, amelyek most másképpen újak, ebben a szerkesztésben, s a kényszerű fragmentáltság okán is különös hangsúllyal és művészi erővel egy teljes, megfutott pálya ívét mutatják.
Mégis mintha most másképp üzennének. Már csak azért is, mert ama mennyei kávéház, presszó, szolid „korcsmahivatal” vagy a kockás abroszú, felhőszéli kerthelyiségek asztalainál már jószerivel nem akad üres szék, mondják a híres-neves delikvensek, mondják valahogy így: „Lám, ez a vékonyka, szép lány addig-addig leste a pillanatot, amíg kikönyörögte a legjobb hunyorításunkat, mosolyunkat, gondráncolta arcunkat, tépelődő, meditáló valónkat, esendőségünket. Hogy vagyunk most ott valahányan, s vagyunk szép könyveiben, ahol a képeket dúsítva, olykor megsimogatva szeretetével, mesél is rólunk, irodalomtörténészeknél élvezetesebb stílben, bizony nagy a mi szerencsénk. Ti is, akik még a lenti földet tapossátok, igyekezzetek a szeme- és vakuja villanása elé kerülni, mert ha églakók lesztek, csak így maradtok örök Arcok. Az ő szemei előtt elvonuló ritka sereglésből kiemelve, abban a kegyelmi állapotban, amikor az esendőség és méltó büszkeség, zárkózottság és kitárulkozás pillanatai megörökíthetők.”
Molnár Editet boldog, kiválasztott művésznek gondolhatom, ha a képek alanyai (és ritkábban élettelen, ám mégis élettel telt tárgyai, enteriőrjei, már gazdátlan, üresen kongó műtermei) közelébe is a teremtő és megőrző Geniust képzelteti. Mert Kondor Béla késes, nagyszárnyú angyalai mindig arra röpködnek, amerre érdemes megállítani a világ mozgását egy ezüstösen suhogó majd elvillanó pillanatra…
Amerre Molnár Edit is régtől éles szemmel és nyitott lélekkel jár.
(Tiszatáj, 2000. október)
< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez