ALBERT GÁBOR: BOLTÍVEK, VÍZKÖPŐK, RÓZSAABLAKOK
E könyvet eredendően a jó és ünnepi alkalom szülte: az író hetvenedik születésnapja. Akkor (három éve) készült Kövesdy Zsuzsanna inspiratív rádiós beszélgetése, mondhatni ő lett az a „rámenős és fortélyos múzsa”, aki Albert Gáborból előcsalogatta ezt az élvezetes, izgalmas és igen jól előadott curriculum vitae-t. S ez a nyugodtan kanyargó, sok információt görgető beszédfolyam, (itt egy pillanatra megállok, mert az anyai nagyapa, Horváth Antal nagytiszteletű úr technikai csodatalálmányára a gördönyre, a mindenen átgördülő őstank legendájának remek megidézésére gondolok!) hogy könyvvé kerekedjen, – majd más fejezetekkel, monológokkal, dokumentumokkal és becses családi fotókkal, rajzokkal is gazdagodva – feszes írói s gondos kiadói szerkesztéssel nyeri el a végső formát.
Az új vagy helyreállított kiadásokat nem számítva ez Albert Gábor 18. könyve. Talán a legszemélyesebb, legmélyebb belső rétegeket előhozó és megmozgató opusz. Bár jelzi: vannak azért olyan titkos bugyrok vagy cellák, melyek környékén ő maga is óvatosan jár; s a föltett kérdéseket hallatlanra veszi. Vagy ahová bár mintha elindulna velünk, de aztán mégsem vezet el a célig. Ha meg igen, s az ajtóig óvakodnánk, még a bekukucskálást sem tanácsolja. De talán ez rendjén is való, hiszen a regényírót még létező titkai éltetik.
Igazán sajnálom, hogy az eleven élőbeszéd születésekor, tehát a rádióból nem hallgathattam a többrészes sorozatot, s így nincs összehasonlítási lehetőségem, alapom a véglegesre megformált, írott szöveg és a hallható hangok kiváltotta egyszeri hatás között. Csak ez a változat áll rendelkezésemre. Nem hallom a kérdezőt és a válaszolót. Nem hallom, hogy esetleg akadoznak és keresik a szavakat, hanem azt olvasom a forgatható könyves oldalakon, hogy – ott és most – éppen legjobban megtalálták. Mégis felidéződik a stúdió légköre: amikor két ember ül egymással szemközt… s fejmagasságban ott a mikrofon: azt kell szóval tartani. A dramaturgiai körítés feszültsége, a szcenírozás izgalma jótékony sodrással átüt Albert Gábor mindig világos mondatain. Meglengeti a hirtelen talált jelzőket, az emlékezet igéi pedig, a szépapák és a csakugyan szépnevű szépanyák (Szákfi Szabó Amália, Gerendai Zsuzsanna) legendáiból pörögnek elő, s a fakóbb és ridegebb jelenvaló világot ellenpontozzák.
Életrajz, pályarajz, korrajz; történelmi levegőjű, megidézett háttér és előtér. Mindez egymásra kopírozva, egymásra vetítve. Magán- és közre is tartozó éles röntgenfelvételek. És számvetés, leltár. Ami persze nincs kész sohasem. De itt erős a jelzés: készül. Ami egy író életéből fontos lehet. Az írónak? A nyájas olvasónak? A felkészült, a pályát elsősorban a művekből ismerő kérdezőnek? A kritikusnak? Vagy a nagyon sommásan, de teljes joggal megcsipkedett értelmezéstan, azaz a hermeneutika kérődző nyájának?
Honnan jön az író? A személyes sors kanyarjai, kényszerű, ám végeredményben mégiscsak hasznos kitérői – amelyek akaratlanul is a megalkotott, külön világot teremtő művekben is helyet kérnek – mennyire függetleníthetők attól az embertől, aki itt most, szinte civilként, s látszólag nagy kedvvel mesél? S közben mások és önmaga – erényeit és gyarlóságait – is kommentálja. Sőt némelyik fejezetben még művei recepciójához is hiperérzékeny megjegyzéseket fűz. És ha kell, okos ám szenvedélyes hangú érveket sorakoztat, válaszol még szamizdatban is, álnéven a képtelen vádakra. De ebben a könyvben lovagiasan igazságot is szolgáltat. (Hogy ne a levegőbe beszéljek: példaként említhetem, hogy a nyolcvanas évekbeli igen fontos, bizonyosan az alig tűrt kategóriába tartozó, elsősorban a hazai németek kitelepítésével foglalkozó szociográfiáját, az Emelt fővel címűt, onnan érte támadás, ahonnan nem is várta. A Hontalanság évei üldözött, legendás felvidéki szerzője Janics Kálmán marasztalta el méltatlan hangnemben; és a néhai szabadeurópás Hajnal László Gábor is merő félreértésből, tudatlanságból ugyanezt tette.)
Honnan jön és miféle örökölt, génekbe kódolt üzenetekkel érkezik az író? Igazából megválaszolatlan kérdések. A tisztázás lehetősége benne van a történetmondás emlékezet-mozgató gesztusában. Valóban szép és szerfölött olvasmányos, ahogy felmenőit mindkét erdélyi ágról számba veszi, talán kicsit túlrajzolva regényesíti is: indítja anyai ágról a nagygalambfalvi híres székely színész Feleki Miklóssal, Petőfi barátjával, illetve az apai oldalról még az Apafi fejedelem idején szászföldről behívott – és Kalotaszeg vidékén letelepített – körösfői templomépítő-dinasztia Albertjeivel. Aztán eljut ama történelmi boltívek rajzolata alatt térben és időben az igékkel és szavakkal élő nagytiszteletű kálvinista papokig és jegyző ősökig. Erdélyből a Dél-Alföldre, Dél-Dunántúlra.
Egyházasharaszti, Sámod, Sellye, Pécs, Kőszeg, Pécs, Budapest ezek az állomáshelyek, valódi állomások, ha Albert Gábor történet-vonatának ablakaiból kitekintünk. Ő a tájékoztatást mindig jókedvvel adó, „szíves kalauz”. Szinte mindent megtudhatunk, ha a család, iskolák, munkahelyek s az írói világ koordinátái közt akarunk vele időzni, utazni. Közben szemlélve azt a tájat, amely
ugyan valamennyire ismerős, – és közös sors, sőt jobb pillanatainkban még a közös ihletet is jelentette – mert a múlt századi Magyarország, s amely néha egészen különös tónusú lesz a történet egyediségétől.
Ha azt mondom, hogy a pécsi vagy inkább az igazi gyakorló terep, ama Ottlik regényből ismert „határon lévő oskola”, a kőszegi Hunyadi Mátyás Katonai Nevelőintézet, a cőgeráj stigmaszerűen meghatározó lesz Albert Gábor életében is, akkor keveset, és nem is föltétlenül igazat mondok. Mert szándékos képzavarral élve: nem csak az éremnek, de a stigmának is lehet két oldala. Az ott eltöltött három akaraterősítő és jellemformáló esztendő mit jelentett – életreszólóan – a legfogékonyabb korban lévő fiúnak, a falusi jegyzőgyereknek, azt az író vallomásából tudjuk. S éppen a világháború alatt!
De utána, amikor a pályaválasztást megelőző felvételik sora következik a politikával s elvakult ideológiával ugyancsak megterhelt negyvenes évek végén, az elutasítások okaként (a pöffeszkedő állami pecsétek mellett) szinte elrendelésszerűen ott van a „reakciós katonaiskolában” eltöltött három esztendő billoga, stigmája is. Többek között ez a múlt menti meg attól, hogy a színi pályára kerüljön. (Alighanem az túl nagy kitérő lett volna…)
Nem mellékes megjegyzés: a színi felvételi kötelező kudarcának pompás leírása a könyv talán legszórakoztatóbb oldalaival ajándékozza meg az olvasót. Ehhez hasonló remeklés a későbbiekben – már a Bölcsészkar elvégzése után – az első könyvtárosi munkahely hangulatának a fölidézése, ahol bigott pártkáderek szaladoznak és a félreállított zsenik: nyelvészek, költők, filozófusok stb. bizony – jelképesen szólva – széklábakat faragnak. Nos, az Országos Széchényi Könyvtárbeli remek történetek az ötvenes évek lidérces, abszurd világát mesélik el. Erről a közvetlen könyvraktárnoki, pornyelő élményről, csak Jékely Zoltántól hallottam angyali derűvel és kegyetlen iróniával átitatott történeteket. (Megjegyzendő: a kiűzetett költő a legtöbb közszájon forgó, az akkori pártos irodalmi nagykutyákat elparentáló ún. sírversét ekkor követte el.)
Igen megragadó és tanulságos a Németh László és a Kodály-élmény primér majd áttételes magyarázata, amelyből többek között azt is megtudhatjuk, hogy az 56-előtti hangulat forradalmi „előkészítésében” miként vesz részt a két Mester felkavaró remekműve: a Galilei és a Zrínyi szózata. S lám az utóbbihoz – itt dokumentálva van a Mester nyilatkozatával is – az éppen a rádióban korábban elhangzott Zrínyi-műsor adott egyértelmű inspirációt. A műsor szerkesztője Albert Gábor volt.
A Szemere Bertalan levelezésgyűjteményből kibontakozó örök magyar emigrációs pszichózis fejtegetése, tovább a levelek köré szövődő értelmezés-háló már-már azt mondatja velem, hogy Albert Gábor itt bizony hermeneutikai fogásokat is alkalmaz váratlanul meglelt hatalmas, gonddal megmunkált anyagán. Látszólag mondhatnánk e munkálkodást kitérőnek is, de nem az. Mert minden kitérő tapasztalata hasznosul.
Lehetne hosszabban időzni az Emelt fővel megírásának tapasztalatait s élményeit összegző fejezetnél is, de most nem teszem, ráadásul korábban éppen két negatív – részben félreértésből is adódó – véleményre már kitértem. Csak annyit mondok: ez a szociográfia a pálya centrumában, jól látható magaslati ponton van, s társtalanságában a szépíró és esszéíró Albert Gábort mintegy biztathatja is.
Előző könyvébe (Az öreg kutya vedleni készül) már fölvette az 1986-os novembervégi írószövetségi közgyűlésen elmondott fontos, alighanem legnagyobb hatású beszédét s az azt követő nemtelen történeteket, (kilépéseket, majd a részbeni gyors visszasasszékat) támadásokat, amelyek a politika illetve az örökké helyezkedő írótársak részéről érték. A szolidaritás hiánya, a közömbösség ugyanis kegyetlenebb és brutálisabb tud lenni a direkt támadásnál. (Megjegyzem: a III/III-as Főcsoportfőnökségen készült operatív napi jelentések, meg az ügynökjelentések még árnyalják e két nap és a megelőző és elkövetkező hetek, hónapok hektikus hangulatát. Barátilag tanácsolom, ha nem nézte volna meg a reá vonatkozó anyagokat, akkor a Történeti Hivataltól kikérheti. Addig, amíg lesz – ebben a formájában – Történeti Hivatal. Azaz: az „írószövetségi közjáték”-fejezet még szépen feldúsulhat eme tanulságos dokumentumokkal is!) Az elmondott szöveg ma is friss. Azóta sem megoldott gondokra mutat rá. Pedig közben állítólag lett volna egy rendszerváltás… Erről a lázas időszakról még az induló Új Magyarország első főszerkesztőjeként szerzett különös, keserű tapasztalatokat, amelyekről most láthatóan visszafogottabban mesél, mint egy korábbi könyvében. Persze most is pontos: névre szólóan, köntörfalazás nélkül mondja el véleményét.
Az élet teljességének, – és benne a természet csodálatos gazdagságának megtapasztalásához – megéléséhez Albert Gábor még OSZK-s korában kapott tudós kollégájától, barátjától Vizkelety Andrástól olyan jóféle „fertőzöttséget”, amely aztán a példa nyomán saját családjából és baráti köréből is szedte az „áldozatokat”: kenut építenek, hogy a „vizen járás” csodájának hódoljanak. És igazi baráti és szellemi közösséggé formálódva járják nyaranta a folyókat. A könyv eme kifejezetten poétikus részein már-már a víz ősmisztériumának himnuszát is hallani lehet…
Ezek az oldalak például a legszebb és legtisztább rózsaablakokat nyitogatják… Amiért tulajdonképpen érdemes olvasni.
És ha becsukjuk a könyvet, és csöndben visszatekintünk a mi utunkra is, szellemi gazdagodásunkra, s visszagondolunk az olvasás jó élményére, akkor Albert Gábor bölcs szavait mindenképp igazolva látjuk:
„A megtett út, ha kacskaringós, ha a véletlenek is a jelzőtáblái, mindig ugyanazon cél felé halad.”
2002. szeptember 26.
(Kortárs, 2002/12.)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez