SOMOS MIKLÓS ZSÁMBÉKI KIÁLLÍTÁSA
Veritatis Splendor. Az igazság fénye (vagy) méltósága. Ez volt II. János Pál egyik híres és fölkavaró enciklikájának címe a közép-és kelet európai tektonikus mozgások idején, amely itt és most, véleményem szerint, egy mélyen hitvalló művész alkotásaira is igaz. Azaz művészi, etikai mottóként is fölírható lenne a falra, ha csak az itt sorakozó triptichonok és magukban is bizton megálló egyedi táblaképek tematikáját nézzük. Illetve, ha ezen műalkotásokból az esszenciát, eszmeiséget hagyjuk tisztán kiragyogni.
A fény mellett a méltóság szó is helyénvaló: azé az emberi és művészi méltóságé, amely mégis az alázattal rokon. Mégpedig a téma iránti feltétlen alázattal, hiszen a biblikus mozgástér adta szabadság egyszersmind belátó határoltságot is jelent: odaadást és kegyelmet. Pontosabban a kegyelemre való utaltságot, ha az igazat és a szépet akarja fölmutatni a tehetséggel megáldott ember…
Somos Miklós neves, díjakkal és akadémiai tagsággal elismert festő. De amikor ezek a most táblaképeken látható ismerős (vagy némileg szokatlanul ismerős) bibliai történetei, valamint a keresztény Európa – és benne a magyarság – hitét látványban is megérzékített nemes témái templomok belsejében tűnnek föl a muralitás nagyméretű lehetőségei révén, akkor (az én játékos képzeletemben) monogramjának kezdőbetűit az egyetemesség és anonimitás szentségének találkozási pontján így látom fölírva: föstötte S. M. Mester, aki M. S. Mester távoli rokona is.
Mintha már nem lenne fontos, hogy ki által ragyog a szakrális tér, csak ragyogjon, és járjon át bennünket az igazság fénye. Arra gondolok, hogy a legjobban ismert ikonfestő Rubljov mellett mennyi de mennyi névtelen, de nyugodtan hozzá mérhető alkotó ecsetje festette ki, „ikonozta tele” azokat a templomokat. Az Úrnak pedig mind kedves volt, és ez a legfontosabb.
Somos Miklós itt, a zsámbéki templomromok közelében, (azokat is „beépítve” a képi látomásba) az Istentől való világot a művészet erejével vonja szakrális térbe, mégpedig hangsúlyozottan intellektuális térbe. Szellemi birtokbavételt ajánl tehát, de a művészet ősi és modern eszközeivel (színek, dimenziók, ablakkivágatok, lélekként lobogó idő-drapériák, síkok) és a megérzékítés minden szakmai fortélyával, egyéni titkaival fűszerezve azt a látvány-együttest, amely végül is delejezve hat a nézőre. Ámulhatunk, szemlélődhetünk, töprenghetünk: mit miért így s miért nem másként. A Mester tudásunkra tart igényt, arra a jó tudásra, amely a keresztény világot a lélek és a szeretet hullámhosszán is foghatóvá teszi. S ezen művészi rálátás, ha tetszik: a hús-vér megnyilatkozás után a teljes értéshez segít.
Tudnunk, ismernünk kell a Könyvek Könyvének történeteit, a megkerülhetetlen, mindenkihez szóló alapmondatokat, a jézusi tanítások láncolatát, hogy a képek sejtelmes időtlenségüket, szépségüket is a gondolati pőreség más dimenzióira cserélhessék. Mi nézzük őket, a formákat, a lebegő drapériákat, a kobaltkék árnyalatait – amint a más, sötétebb színek határán véglegesen elidőznek az ecsetvonások – s ők meg szólnak hozzánk. Megszólítanak.
A krisztusi üdv- és szenvedéstörténet kiemelt pillanatai, fragmentumai; majd az egyetemes egyháztörténet nagy alakjainak, szerzetesrendek alapítóinak, darócruhás remetéinek, magyar szentjeinek gyakori idézései Somos Miklós szellemi és művészi tájékozódásában központi helyet foglalnak el. De nem deklarációként és unalmas elmélkedésként, pláne nem didaxisként hatnak, hanem igazi művészi kihívásként. Ahol a magyar és keresztény festő tehetségével az igazság fényét, méltóságát hirdeti.
Az évezredváltás küszöbén nagy szükségünk van az ilyen tiszta, rendet és hitet sugárzó piktúrára.
Zsámbék, 2000. június 24.
< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez