Hogy hogyan kell hordani, elnyűni egy zakót? Lásd: Zakóink legtitkosabb szerkezete (Esterházy). Tweedzakót, kérem, lestrapáltan kell hordani, elnyűtten. Fiatal barátaim, íme a válasz.
De a kormosi pulóver is fogalom volt s később jelkép lett. Azt hiszem, Kormos, akit Jékely gyönyörű versének (A rue de Lanneau-i szállodában) ajánlásában párizsviselt Kormos Istvánnak nevez, a hatvanas évek legelején lett e ruhadarab állandó viselője.
Ott Párizsban. Álmai városában, amely igazából csak egy nagy szerelemhez volt háttér.
Kormos és Ottlik a negyvenes évek végi Centrálban meg a Darlingban kötött barátságot éppen Jékely, Mándy, Rába, Nemes Nagy Ágnes, Végh György s Pilinszky társaságában. A készülődő Ujhold csapatában. Aztán az ötvenes évek kényszerű hallgatásaiban is társak voltak, s a hatvanas években néhány hónapig Párizsban is. Hatalmas biliárdcsatákat vívtak. Ottlik Gézával a rue de Bucin biliárdoztam, és 199-re megvertem, pedig elég jól biliárdozik, csak régen játszott már.
Mert a játék mindennél fontosabb! A sport! Ottliknál, Kormosnál is meghatározó. Életelem.
Ottlik fiatal korában sprinter, atléta, aztán kitűnő bridzsjátékos, szakkönyvek írója, fordítója. A játék Kormosnál a versenysportok közül mindenekelőtt a futballt jelenti. Játszott is a Fradi ificsapatában a NAC (Nagyváradi Atlétikai Club) ellen 1943-ban. A fiatal Kormos a csatársor kerékkötője!, idézgették kajánul barátai, de maga Kormos is Zelk nyomán a korabeli Nemzeti Sportot. De szenvedélyes sakkozó is, Lator Lászlóval, Domokos Mátyással és a Móra Kiadó irodalmi vezetőjével, Kovács Miklóssal játszott legtöbbet. És mindenféle kártyajáték mesteri tudója volt. Pókerben legendás, városszerte elhíresült győzelmeket könyvelt el. (Szegény Réz Ádám meg Czibor János mesélhetnének erről, de gondolom, a felhők szélén most is játszanak.)
Párizsban hónapokat töltött a rue des Grand Augustins-en lévő kétszáz éves Hotel de la Gironde szállóban, és „a szembelévő házban Belmondo lakott, akivel sokat lábteniszeztem az utcán, neki egy angol fiú – egy 10 év körüli gyerek – volt a partnere a lábteniszhez, az enyém meg egy olasz gyerek volt. Elég jól lábteniszezek, annak idején a Ferencvárosban Sárosi Bélával, vagy ahogy annak idején a Nemzeti Sport írta: Sárosi III-mal megnyertük a Fradi házi lábteniszbajnokságát, ezt én nagyon jól tudtam kamatoztatni ott az én utcámban…”
Lássuk csak az egyik, életében nem publikált, néhány hónappal halála előtt írott versét, a Szakad az istenvert eső című nyolcsoros remekét. Ebben is minden megvan, mondhatnánk Ottlikkal a föntebb mondottakból: játék, póker, szurkolás, meccs a Fradi pályán, évődés kedves barátaival, akik természetesen az ellenfelet biztatják. (Magam is tanúsíthatom, hogy Kormos nagyon szellemdúsan tudott drukkolni!, a Fradiból akkor a gólerős Szabó Feri és a kis Pogány voltak a kedvencei.)
s tátog cipőm szégyentelen,
pedig egy esztendeje sincs,
hogy Bécsben nyertem pókeren.
A tribünön fülembe kántál
két dunántúli rossz rokon,
Bella és Lázár kornyikálja:
„Videoton, Videoton!”
És aztán ismét Párizs és Ottlik. A vers most nem a tribünön születik.
„Párizsban is írtam az utcán verseket, például hazajövetelem előtt. Randevúm volt Ottlik Gézával. Végigmentem a Rivoli utcán és a Champs-Elysées-n. Esett az eső, és megírtam fejben leendő hazautazásomat. Mentem az aszfalton, és elképzeltem, hogy a repülőgépen mit fogok látni. Ez a Voyage. A versben pedig – magasnyaku pullóver a zsebben cigaretta. Így látja magát. De a naconxipáni nagy összegző versében is árulkodóan és tüntetően ott van: a foszlott magasnyaku pullóver.
Képeken, fotókon szinte mindig így látható, no meg ballonkabátban. Yves Montand-nak nézik a hetvenes évek közepén Kolozsvárt a Continentál szállóból kilépő és franciául taxit rendelő Kormost. (Éppen Kányádiéknak vitt egy nagy doboz mosóport. A történetet, kormosi színekkel, fordulatokkal a kitűnő kolozsvári költő, Király László rögzítette, tehát olvasható. Azokban a komor években, nagy kincs volt ott a varázsolt derű, ahogy mondják, hónapokig éltek belőle.)
Ottlikhoz hasonlóan Kormos is a ritkán megszólaló, és a legendásan sokáig hallgató írók egyike volt. Életében – a gyerekkönyveken kívül – csak 1947-ben, 1971-ben és 1975-ben jelentkezik önálló verskötettel. Van még egy rendkívüli műfordításkötete 1974-ből. Ez a Fehér mágia, mely műfordításainak, többek szerint csupán felét tartalmazza. (Ideje lenne már a különböző antológiákban, folyóiratokban publikált műfordításait is egybegyűjteni!) Mintha a látszólagos lustasága, kalandozó kedve nagyobb lett volna, mint írói becsvágya. De ha írt vagy publikált, az esemény volt. A visszatérése az ötvenes évek után! Párizs után! Így születhetett meg az „örvénylő szívű vándor” (ez Juhász Ferenc nagyon szép és pontos megfogalmazása) emlékezetes nagy kötete, a Szegény Yorick 1971-ben. Ez a pillanat költészetünk igazi ünnepe volt. Kormos derűsen, tréfálkozva viselte a mindenünnen jól látható kalaplengetést. S a sokáig aggodalmaskodó barátai, nemzedéktársai is megnyugodhattak: itt a karácsonyi ajándék, a régtől várt kisded, (kántálásuk nyomán is), ím megszületett…
Ottlikot többször is emlegeti. Például a varázsosan megrajzolt Somlyó Zoltán-portréban (Árnyékból ragyogó), amikor Kormos náluk tölti a Karácsony-estét, ez volt az a bizonyos Ottlik-karácsony, s hazafelé a hóval belepett városon keresztül hallani véli és aztán mondogatja betéve a legszebb Somlyó Zoltán-verseket, amelyek párizsi éveiben is elkísérték… így a Diadémet: „Megyek, amerre visz az út. / A friss hó, mint fehér pamut / oly lágy, mint a mesékben. // Én átkozott, így járom át / Pestet, szerelmem városát / a lassú hóesésben…”, vagy (a már emlegetett) s az általa nagyvonalúan átkeresztelt rue des Grand Augustins-Könyökben, ezt: „A szük Könyök utcán hazamegyek, / most hajnali három óra, / Istenem, vezess a jóra!…” stb.
Kormos Pesten, Párizsban is megtalálta a versek elképzelt helyszíneit és mondta hozzá a költők sorait. Mert félelmetes memóriája is volt. Betéve tudta a magyar irodalmat, de a fordításirodalmat úgyszintén. És az összes dilettánst is! Legtöbbször és legnagyobb közönségsikerrel övezve persze Kós-Hutást, Szittya Attila Bendegúzt adta elő. (De friss szerkesztői élményeit is azonnal „gyöngyszemesítette”. Erről sokat mesélhetnének a Hungária kávéház falai.
Prózairóktól is sokat idézett kívülről, így Ottliktól természetesen az Iskolából, de a ködre vonatkozó axiómát a legtöbbször. „Határozottan emlékszem, hogy aznap olyan sűrű köd volt, amilyent még soha nem láttam. … S hogy lent a körletben pár lépésnyire lehetett csak látni, és lazsáltunk a csuklón…”
Nos, Kormosnál is valahogy így hangzott a szellemi életre vagy más gubancos helyzetekre vonatkoztatva a szentencia. Ottlikosan. Hogy a nagy, országos ködben a csuklógyakorlatokat el kell, vagy méginkább illik ellazsálni. Akkor nem kerülsz a stréberek, a megszállottak közé! A passzivitásod most az egyedüli lehetséges aktivitás. De nem állsz be a kórusba, lásd ötvenes évek!!! Inkább elment az irodalom tájékáról is. (Lásd 1951-ben írott nagy versét, a Testvéreket, lásd prózai megnyilatkozásait, lásd az Ujholdasok, kiátkozottak körét.) De Kormosnál e kör mellett mindig ott van Juhász Ferenc, Nagy László szeretete, barátsága is. Ez a barátság elkísérte haláláig A szembeállításokat pedig nem tűrte. Mindig és elfogulatlanul csak az igazi tehetségre és értékre figyelt. Koporsójánál Nagy László megrendülten mondotta: „…Páratlan versbeszéd az övé a hazában…”
Orbán Ottó írja egyik, Kormosnak ajánlott szép versében, a Rekviemben:
esik az eső fúj a szél
Kormos a Tuileriák felől jön
pulóvere akkora mint a Cár-harang
az alja szoknyaként lötyög
azt mondja üljünk be valahova mielőtt megfagyunk…
(Csak megjegyezzük, hogy vélhetően Kormos az országos csúcstartó életében és holtában is a neki ajánlott, vagy őt idéző, megidéző versek számában. Dörmögte is kajánul: „Barátocskáim, halihó, döntsétek már el, hogy költő vagyok-e vagy múzsa?!”)
Ottlik és Kormos is minden különösebb erőltetett teoretizálás nélkül a létezés-szakmában is dolgoztak, és alkottak kiválót. Nélkülük sokkal hidegebb van. Egyszóval: fagyoskodunk. Bár tudjuk, hogy tweedzakós meg a pullóveres…, elönthetné egy kis melegség szíveinket. És Kormos már lassan 20 éve, októberben… Amíg őt idézzük, addig is kísért és beleborzonghatunk: „halálon túl kicsit / mondjuk ötszázöt évvel / senki nem tudja rólam / hogy én valék Yorick…”
* Ezt a kétoldalas írás-vázlatot Szombathelyen használtam, amikor Fűzfa Balázs tanár úr szíves kérésére előadást tartottam a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán.
Tehát, ami tény s legendahiányos marad:
Ottlik Géza (1912. május 9. – 1990. október 10.)
Kormos István (1923. október 28. – 1977. október 6.)
(Polisz, 1997. október)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez