SZÉLJEGYZET COGITO ÚR TESTTARTÁSÁHOZ
Nagy László költői (és műfordítói) pályáján meghatározó állomásnak látszik a herberti verssel való találkozás. Életének utolsó néhány évéről van csak szó, azokról az évekről, amikor bizonyos poétikai váltás figyelhető meg a Versben bujdosó, majd a Jönnek a harangok értem posztumusz kötetben. A remek metaforák indái közé makacsul beékelődnek prózai vérrögök, tárgyilagos kijelentések, utolsó figyelmeztetésnek szánt imperatívuszok; s látszik az igény: nevén akarja nevezni a bajt, a túlhordott gyermeket; tárgyszerűen ír az „országos panaszkönyvbe”. Már a távolságtartás és az irónia sem idegen tőle. Ekkor fordítja Zbigniew Herbert Cogito-verseit. Gondolkodom Úr gondolatai nagyon kedvére valóak, nem véletlenül időz sokat a versek fölött, csiszolja őket igazi pengévé. A gondok és kételkedések, a megcsalatások közép-kelet-európai mezején nem idegenként jár, hiszen hatalmas elégiáiban ő is erről beszélt; de a hetvenes évek sok szempontból rafináltabb manipulációira már keresi a hatásosabb „fegyvert”, s ekkor találkozik Herbert Cogitójával. Tűnődésre készteti, s elismerésre, ezért is fordítja minden más megbízatás helyett szívesebben; izgatja a lecsupaszított nyelv, és az igényes gondolatokra jogot formáló költői vállalkozás, ahová Herbert is igazából a hetvenes évek elején jutott el a Pán Cogito-versek közreadásával. El a falhoz, mert már úgy tűnt, metaforákkal megmászni lehetetlen; az olvasó is gyanakvó: van képzete a fal természetéről, s a hősiesen fölkúszókat mindennapi artistának véli, vagy egyszerű látványosságnak, hogy a látvány ne derüljön ki, mert az botrányos: maga a fal elviselhetetlen.
A herberti vers élesen kiáll a falból. Nem lehet csupán érzelmektől fölpumpáltan, remek metaforákban a fal mentén haladni, még inkább átlendülni elegánsan, zöld levelek álcája alatt. A ráció pengéje átdöf a matérián, s igazi vér, izomköteg, téglatörmelék hull lábunk elé. Meg európai habarcs, nyugati és keleti szél kapja föl a port, viszi a hírt Uticából. Városkapu, városfal nem akadály: száll a vers, benne a „másként gondolkodó”, azaz Cogito úr egyenes testtartása a lényeg. Erre figyelünk. A jelenség pontos leírása Herbertet nem bőbeszédűségre ösztönzi: távirati tömörséggel híreket szerkeszt: Már a felütés vészjósló, el is sápadhat a hír címzettje: „Uticában a polgárok / nem akarnak védekezni” – és találgat csak: mitől, miért, ki ellenében kellene védekezniük ama polgároknak? Annyira megdöbbentő ez a kijelentés, hogy tovább betűzi a híradást, s egy történelmileg hiteles jelenség szálai bomlanak ki. A komponensek színkeveréke múlt és jelen idejű, egyszóval: nagyon ismerős. Most az uticai polgárokat képzeli a színre, itt játszódik gazdag árnyalatokkal, izgalmakkal a história, de elég annak csak szinopszisát jól érteni: „járvány tört ki a városban / az önfenntartási ösztöné / szentélyét a szabadságnak / átalakítják bolhapiaccá”. Ez utóbbi kétsoros szakasz rímel – mint hamis következmény – az önfenntartási ösztön járványszerűségére, a túlélés módozatára, a szabadság feladása azonban nem passzívan történik, nem elveszik, de eladják! Mert az uticai polgárok „gyorstanfolyamon tanulják / a térdre esést / – írnak hű alattvalói leveleket” „…varrnak új lobogókat / ártatlan fehéreket / hazudni tanítják a gyerekeket.” Cogito úr látja az erkölcsi, tartásbeli csődöt, s nem hiszi el, hogy mindez a megmaradás fortélya is lehet. A járvány szele, az ellenség lovasai még csak a városkapun kívül, de a polgárok a leendő elaljasodásukat már ideológiává párolják, s az emberi szabadság, integritás feladása automatikusan megnyitja a városkapukat, „ahol íme bejön most / nagy homokoszlop”. Bejön, mert jöhetett, s a homok elkezdi önálló életét. Sorolhatjuk a jelzőket és a viszolyogtató igéket. A polgárok nem viszolyogtak, új korszak kezdődött, cserébe mindenért: „mostantól mint általában / kereskedelem és közösülés”. Mint általában – de a tudósítónak van tapasztalata, és első olvasójának is, aki ugyan reménykedett, hogy Uticában talán nem, és most még nem. De aztán feladja a reményt, mert Cogito úrra kell figyelnie, aki „állni szeretne / a helyzet magaslatán” „azaz egyenesen / szembenézni a sorssal”. Cogito úr lehetőségei egy föladott és elfoglalt városban bizony szegényesek: nincs kardja, s nincs más látványos eszköze, ezért a testtartás hősi (elavult?) gesztusát választja, mint az egykori nemes rómaiak. Már a gesztus is kihívó; irritálja egyként a hódítót és behódolót. Az egyenes testtartás ellenpontozza a fehér zászlót; az utolsó szó vagy szavak pedig a homokkal tömött, gyávaságtól elreteszelt szájakat.
Pán Cogito azt mondja, hogy a megdicsőült kompromisszumok és áltatások mögött nyüszít a totális gyávaság. Persze (a szó sem jó) már nem jelent semmit a gyávaság, szolgalelkűség, önfeladás, nem bélyeg, sokkal inkább erény, mert így lehet viszonylag jól, háborítatlanul élni. A lélek mélyebb zugaiban, a gerinc görbületében süvítő huzat sodorja az uticai port. Cogito úr fölényben van a Köztársasághoz képest, mert átvilágítja annak viszonyait és saját sorsát szabadon választja meg. Szabadon a testtartást, a mozdulat példaadó gesztusát. Ez csupán percnyi idő a történetben, aztán „szemébe néz a sors / arra a helyre / ahol a feje volt”. Herbert nem dicsőíti és nem ítéli el Cogito urat. Tudósítói hitelességgel, talán csöppnyi iróniával, hagyja kinőni az uticai várossivatagból a gondolkodó fejet, akinek a hideg ráción túl még valami más is jutott. Mondjuk így: a szembenézés bátorsága; mert benne élt a történelemben, mert nem ő volt az első (és remélhetőleg nem is az utolsó), akinek a megpróbáltatások idején is helyén volt a szíve. Az uticai polgárok elözönlik a Földet, és furcsákat gondolnak az ilyen „felelőtlen”, helyettük hősi testtartást választó urakról.
A vers átdöf a falon, és szűkszavúan bánik a nyelvvel. Elvből szerény, rátartiságból fegyelmezett, hogy a gondolati mag falkemény burka is átüthető legyen. És átélhető is. Herbertnél így van. Megjegyezzük, hogy némileg hasonló poétikai elvek szerint rendezte élet-halál színpadán a verset a cseh Vladimír Holan, a román Nichita Stănescu, és hasonló tömörséggel él a szerb Vasco Popa is. Nagy László Zbigniew Herbert Cogito-verseivel érezte leginkább újszerűnek a közelítést Uticához.
A fordítás igényességén látszik, hogy a magyar költő szavanként, soronként, lépésenként végigkocogtatta a kövezetet, és jól visszhangzónak, méltó és bátor útnak ítélte.
(1986)
(Waclaw Felczak Emlékkönyv, Budapest–Krakkó, 1986)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez