(mint tejszínt a tejről)
leveszem a kezemet róla
aztán leveszem a tollat
a vers alól kiveszem a papírt
(mintha csöpp gyerek alól
a pelenkát ha fölsírt)
letakarom az utolsó sort is
betakarom pokróccal az asszonyt
beeresztem kis berregéssel a hajnalt
kieresztem az ajtónálló macskát
bekapcsolom a 4.30-as himnuszt
(nekem hajnalban se indulót
játszanak, mert különben ha
indulót … nem engedném el
az első huszonöt buszt)
kikapcsolom aztán az éjjelt
ne fogyasszon több setétet
erre fölébred a feleségem
kérdezgeti álmos-szépen
verset írtál vagy most jöttél meg
és én gyanútlanul bevallom
meg se jöttem itt se vagyok
csak ezt a képest kinagyítom
verssé bedobom a forró teavízbe
és mindent a nappalra hagyok
„…az ihletnek annyi köze az érzelemhez, mint az érzelemnek a kapáláshoz”.
Leírom… kezdeném így, s megint új verset kellene leírnom; átvilágítani egy mindenre képes (versre is!) éjszakát. Csakhogy ezt – az akkor papírosra tévedt verset – most nem lehet ismételni; az állapotot és helyzetet nem lehet újra föltámasztani, mert menthetetlenül halott és nagyon mélyen nyugszik. (Nyugodjék békében!)
Mert a fönti verset többé nem szabad megírnom, s nem is tudnám megírni, leírni. A körülírás is bajos, kivált ha a szülés és születés okát, célját és lefolyását maga a megszületett létével, minden sejtjével magyarázza. Azaz: a vers csaknem „keletkezéstörténetét” mondja föl; az újszülött „emlékezik” arra, miképp is született.
Elmondanék mégis valamit: ezt a verset nagyon régóta meg akartam írni. De amikor írtam, háttal a Farkasréti temetőnek, egy egészen más versnek ültem neki. Azt a másikat azóta sem sikerült teljesen elképzelnem, és papírra kényszerítenem. (Talán soha sem sikerül.) Ez a vers – amiről szót ejtünk – pedig szembeszállva velem és más, tán fontosabb gondokkal és gondolatokkal leírta önmagát, s amit észrevett az éjszaka csöndjéből; minden hangot, neszt, szuszogást egy albérleti szoba virradatig nyúló árnyékából. Ezért nehéz körülírni, beszélni róla. Meg azért is, mert benne a versíró kéz, melyet „ihletett automataként” húzott a vers, sorról sorra, ahogy fölismert, megsejtett valamit a sötétség reflektoraitól pásztázott, reá leselkedő valóságból.
ne fogyasszon több setétet
Itt – bevallható most már – e két nekem tetsző sornál (képnél) kaptam föl a fejem először; innen lett „világos” minden, az is, hogyan fut tovább a versíró kéz, az is, mit írt eddig „nélkülem”. Lehetne beszélni hosszasan az intuíció és az ihlet párhuzamos és egymást szabdaló útjairól. (Nem véletlenül írtam mottóként József Attila sorait, aki lényegi megállapításokat tett e tárgyban.)
A vers a felkelő Napot, s a mai vagy holnapi napot várja, hogy elmondja születését és könnyedén félretolja a világra segítő kezet. Bűntudattal nézek most erre a kézre, hiszen az igazi ihlet múltával érzelmes lett: fecsegett a körülményekről.
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez