Az órák, jelentem, varázslatosak, tökéletesen álomszerűek voltak. Most mintha én is álmomban felelnék Valakinek, aki kérdezget, kihallgat… Talán egy angyal. Igen, bizonyosan egy angyal. Kapaszkodom erősen az angyalszárny-suhogásba, mely, mint az idő, az „idő-sárkány” múlása – valószínűtlen. Azaz visszavonhatatlanul nem történik semmi, de mégis hallható és tapinthatóan jelenvaló a csoda.
Hajdanán, mintha csak tegnap lett volna, de éppen harminc éve Kormos Pista nevezte egyik próza-gyöngyszemében – a hatvanesztendős Jékelyt köszöntvén az ÉS-ben – kiűzetett angyalnak. Ama Biblia-beli Gábriel szenvedő, kiűzetett iker-társának, de mégis Isten követének. Kormos is éppen harminc esztendőt szánkázott visszafelé az időben, hogy a jellegzetes portrét oly plasztikus elevenséggel fölrajzolhassa, nem feledkezve meg arról a kivételes névsorú költő-tablóról sem, amely akkoriban – azokban a sivatagos időkben! – mégis rendre fölvillant a Centrál kávéház nagy tükreiben.
Elébb Kormos Pista, majd Rába György egyként felsőfokon rajongó „Jékely-szemináriumai” után bátorkodtam hát fölhívni, sőt versekkel is zaklatni a legendás, többszörösen kiűzetett poétát. Aztán már első látogatásomkor megláthattam a szeme sarkába tolakvó könnyet is, amikor a híres versébe foglalt marosszentimrei templom képét nézegettem parányi dolgozószobája falán. Ebben az árulkodó könnycseppben, gyémánt-sűrítményben, azt hiszem benne volt mindaz, amit elveszített szülőföldjéről, ifjúkorának édenéről, Erdélyről, s annak tájairól és embereiről, ezüst-pisztrángjairól és sellő-lányairól elsóhajtanak felejthetetlen versei. Megtanulhattam tőle éppen azt is, mily gyönyörű borzongással lehet a halálról, az utolsó szóra érdemes dologról dalolni ama „síri hapták” előtt.
Jártam hát szorgalmasan Jékely Zoltán színe elé a budai Frankel Leó utcába. Az ORFI (ma újra Irgalmasok) kórháza mellé: a Csillagtoronyba. Így mondom magamnak is, másoknak is. Így mondom már több mint húsz esztendeje, amióta nincs ő. Így mesélem, így álmodom tovább költői kamasz- és sihederkorom legszebb éveit.
Mit szerettem, mit csodáltam benne annyira? Természetesen a rendkívüli verseket író, egész lényében, jelenésszerűen is megmutatkozó költőt. A versein túl pedig azokat az izgalommal várt találkozókat, amikor csengetésemre mindig maga nyitott ajtót s bekalauzolt a hajdani cselédszobából dolgozószobává alakított szentélybe. (Egyik-másik gondjára bízott unokáját, például a Gáspár névre hallgató druszámat, a kedélyes bemutatkozás után, egy eléggé egyértelmű futballista lábmozdulattal kitessékelte, mondván: mi most komoly dolgokról cserélünk itt eszmét.) S valóban: lelkesülten beavatott éppen soron levő munkájába.
Hallgattam a készülő hatalmas Széchenyi-Napló általa fordított legjobb, de még csiszolandó részleteit. Máskor oldalakat olvasott vagy olvastatott – s a nyelvi zamatokat szinte kéjjel, kétszer-háromszor is ismételve ízleltette velem – a nyilván gyönyörű „zöld selyemtopánkás” Wesselényi Polixéna olaszhoni és svájci utikönyvéből. Ha jól emlékszem, egy ilyen Polixénás szép „nőnemű” napon toppant be fotós-garabonciás barátunk, Móser Zoltán, hogy a Mester ráncokkal szabdalt „nagyálmú homlokát” megörökítse. (Egy meglelt képen éppen a kézirat ritka fordulatait böngésszük…) A könyv ugyancsak gyönyörű nyelvezetű utószava is Jékely műhelyéből került ki.
Kiadói, szerkesztői múltam legszebb emlékei közé tartozik, hogy Jékely Zoltánnal is együtt dolgozhattam. Például világra segíthettem azt a Dsida-kötetet, (1980–ban a Móra Kiadónál, a Magyar Irodalom Gyöngyszemei sorozatban) melyben hosszú évtizedek után végre szerepelhetett a Psalmus Hungaricus. (Addig oktalanul tiltottak a honi cenzorok!) 1979 Karácsonyának éjjelén a Psalmus korrektúrája fölé hajolva könnyeztem végig ezt a hatalmas magyar zsoltárt. S örültem, hogy később elmondhattam e rendkívüli élményt a kötet külső szerkesztőjének, Jékely Zoltánnak. (A munkára még Kormos Pista kérte föl, s igazából évekig ő harcolt ezért a tiltott versért… Ezt Jékely Kormos-Yorick legnagyobb kiadói tettei közé sorolta.) Vagy a másik könyves együttműködésünket említsem: a tragikus balesetben elhunyt magyarózdi költő, Horváth István (aki még Kolozsvárról az ő felfedezettje volt, s Jékely fájdalmasan szép sorai olvashatók sírkövén) hátrahagyott verseit állítottam össze a Magvető kiadónak (Ütközők között), s gyakran kikérhettem véleményét, tanácsait, sőt előszóként egy korai, de máig érvényes méltatását közölhettem.
Az „utolsó szót kereső” költő hűséges és igazi múzsájának mindig is a legszebb nőnemű álmot gondoltam. Tehát nyugodjunk meg: holtában is álmodik tovább, álmodik nekünk. Most, kilencvenévesen is, nem öregedvén, álomi verseivel és prózáival, álomi lényével a „Csillagtorony kincstárnokaként” néz le ránk. Mintha visszhangozná, versként üzenné Valaki: … azóta sem szünetelnek, folytatódnak… az álomi Jékely-órák.
(Forrás, 2003/4.)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez