Az Efezusiaknak írt levélben szól így Pál apostol:
„Hagyjátok el tehát a hazudozást, beszéljen mindenki őszintén embertársával, hiszen tagjai vagyunk egymásnak. Ha elfog is benneteket az indulat, ne vétkezzetek. A nap ne nyugodjék le haragotok fölött.”
Kiírtam magamnak ezt a három mondatot.
De lejegyeztem Károli Gáspár ódon-gyönyörű nyelvén is, hogy teljesebb és időtlenül plasztikusabb (vagy érdesebb) legyen az akusztika. Pontosabban a csönd, a némulat akusztikája, amikor utána hallgatózunk egy kicsit a mai meghajszolt ember lelkéreszívére zuhanó apostoli (talán szigorúnak is tetsző) sugallat horzsolásainak:
„Azért levetvén a hazugságot, szóljatok igazságot, kiki az ő felebarátjával: mert egymásnak tagjai vagyunk. Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek: a nap le ne menjen a ti haragotokon.”
Holott tudom, hogy az első Korintusiaknak írt levélben találhatom meg érzékletesen, de ugyanakkor lélek-diktálta tömörséggel is a lényeget, ahogy az egyik magyarázat összefoglalja nekem.
„Az Egyház a misztikus Krisztus, a főnek és a tagoknak a közössége. A hívő a keresztségben válik a misztikus test tagjává, a beoltást a Szentlélek végzi. Az új hivatás véget vet a természetes különbségnek. A misztikus test csak akkor életképes, ha különböző tagjai vannak, és a tagok kölcsönösen együttműködnek. Ezért találhatók az Egyházban különböző kegyelmi adományok és feladatok. A kegyelmi egybetartozásnak a hívek életében is meg kell mutatkoznia. Legyenek egyek az örömben, bánatban, viseljék egymás terhét, segítsenek egymáson. (…) A kegyelmi adományok közül egyedül a szeretetet visszük át az örök életbe. (…) Tehát az emberek iránti őszinte szeretetünk is megmarad az egész örökkévalóságon át.”
De most térjünk vissza a kezdetekhez, mert a Korintusaiknak írottakra éppen rákövetkező, legtöbbször idézett Szeretethimnuszt ugyan hajtogathatnánk, fújhatnánk betéve is napestig, de ebből még a tagok, tagjaink kölcsönös együttműködése nem valósul meg. Amiért az apostol efezusi horzsoló-korholó szavai, igéi akkor, ugyanazért ma is elhangozhatnak. Mert nem akarunk, nem tudunk a szeretet mindenen felülkerekedő kegyelme, gyakorlata nélkül tagjai, belátó, testvérei, vagy testvéries felebarátai lenni egymásnak. Mik lennének hát az akadályok?
Családban, munkahelyi közösségben, országban, nemzetben? Egyházunkban? Egyházaink között? A világ hatalmasai, gazdagjai és szegényei között? Földi világunk kétes legitimációjú, hatalommal felruházott, fegyverek erejére támaszkodó, ugyanakkor demokráciáról, szabadságról, közjóról, szolidaritásról napestig nyilatkozgató politikusai között?
Az akadály, ahogy írva vagyon: a hazug beszéd, amely mármár rutinból dől belőlünk, de átgondoltan a másik tagunk tudatos megtévesztése. A föntebbi minden szinten. A legmelegebb családi fészektől a márvánnyal borított elnöki palotákig, kongresszusi termekig. S a világra tárt képernyőkig kígyóként kúszik, tekereg; tengerként árad a hazugság, az igaztalan mondatok, gesztusok, hamisságok szennye. Amit nem tudunk lemosni azzal, ha azt mondjuk cinikus-cinkosként: no, ennek még az ellenkezője se igaz! Mi átlátunk a szitán… Nem, nem: semmin se látunk át, még homályosan sem, mint az ártatlan gyermek…
De kedvet kapunk az átverés nevű társasjátékhoz. Holnap majd mi következünk: visszaadjuk nekik, vagy valaki másnak. A világ minden szinten ebben az igaztalanságban gázol, fürdik naponta, mert nem szereti a másikban az embert, a vele tagként meghívott, együttműködésre alkalmas lelket, aki ugyanezt viszont a testvérében, felebarátjában nem látja.
Aztán tehetetlenségében dühbe jön. Mert hát nem úgy alakulnak a dolgok, nem úgy és akkor jönnek a sikerek meg a viselhetetlen kudarcok, bajok, szenvedések, s ennek mindig a másik testvérünk, felebarátunk: tagunk az oka. Vétkezzünk tehát ellene! Először csak rágalmazzuk, rossz hírét keltjük, aztán hadüzenet nélkül megtámadjuk, lerohanjuk, annektáljuk, kifosztjuk, talán meg is semmisítjük, mert nem hiányzik nekünk az Egészhez. Az én (nélküle való) csonkaságom sem zavar. Egyszerűen nem akarom tudomásul venni, hogy bizony éppen ő hiányzik. Hiányzik a Test hibátlan működéséhez. (S közben elfújjuk, ha szeretet nincs bennem, de nem penitenciaként, hanem csak úgy, rutinból, lelkünket balzsamozgatva stb.) De neki, akivel ezt a gyalázatot tettük, nem tudunk megbocsátani.
Haragszunk sokáig. Tartjuk haragunkat kitartóan. Hogy hallja a világ: haragunk harangját félreverjük. Mert már bennünk pusztít ama szörnyű tűzvész… Napszentületen túl is; haragunkkal megyünk az álmok csatamezőire: forgolódunk, izzadunk, nem segít még az altató sem. Most visszaütünk, a nappal éppen nem talált mondat most előkerül, megmondjuk bátran. És haraggal ébredünk, azért is, hogy nem pihentük ki magunkat. És visszük tovább a harag, sőt már a bosszúvá is nőtt szörny dárdás fullánkját a szívünkben. Mára is jut belőle… és holnapra is bőven…
Ezért írtam le kétszer is Pál apostol három mondatát. Miért a korholás? Hát ezért. Hazugság, harag, indulat, vétek, s ami ezekből még kiforrhatja magát a szabad emberi természet szerint! Erre figyelmeztet, ott, Efezusban. S ezekre a mostani háborult világban is: hiszen tagjai vagyunk egymásnak. Vagy lennénk egymásnak?
Karl Rahner azt mondja, hogy „a keresztényi testvériesség lényegében nem egyéb, mint a felebaráti szeretet másfajta elnevezése; ez azonban magában rejti az Isten-szeretet titkát is, amelyben egész emberi létünk kiteljesedhet”.
Csak a szeretet kegyelme segíthet, semmi más. Csak ez tarthat meg és szedhet össze bennünket tétova útjainkról. Kezdetben a föltámadó és rádöbbentő szeretet fájdalmas, boldog horzsolása…, amely a misztikus Egész vonzására egyenként elindít bennünket, hogy Benne találkozzunk.
Talán ez, és ennyi lenne most… a mondható adventi reményem.
(Vigilia, 2003. december)
< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez