HALÁLÁNAK CENTENÁRIUMÁN
Szállongó őszi füst: égetik a nyarat. Arany János ősze ez, ha élne, még csak 166. esztendejét töltené, s kinézne hosszan a szalontai, a nagykőrösi házból, a Margit-szigeti igen vén tölgyek alól a Dunára: kinézne hosszan a füstre. „Ez az én eleven füstöm, ez az én zsigerekbe-idegekbe plántált jelrendszerem: ég felé szálló anyanyelv-gomolygásom.”
– Mondhatná, de nem mondja, mert hírlik: kerek 100 éve halott már a „legmodernebb, legmagyarabb és legerkölcsösebb” költőnk. E jelzőket szavahihető, véleményükre ügyelő írók és esztéták írták Arany Jánosról. A szerény költő – csak a XIX. századi viszonyítások közepette is – roskadozni látszik a dicséretek terhe alatt.
Hát még napjainkig! Napjainkban viselni ezt a föntebb említett jelzőkből szőtt páncélinget: kész ellenszegülés a percenként változó világdivattal. És modern íróként számon tartott mai írástudónk mondja, írja róla, hogy a legmodernebb, hogy micsoda utakat próbált egészen az abszurdig, de szemléletén is erőt véve (és nem erőszakot téve!) a legtisztább meggyőződésére hallgat, amikor népe és nemzete szolgálója lesz. Tetszhet-e abszurdnak, ha így indul a vers: „Oh, értsd meg a szót: rendületlenül” és így végződik: „Oh, értsd meg a szót: árban és apályon / – Szirt a habok közt – hűséged megálljon!”
A korszak ismerős: a hűségre való felszólítás nem lehetett időszerűtlen: 1860-at írtak. A nagy Széchenyi-vers vitte a halálhírt s ez pedig visszautalt erőteljes imperatívuszaival a tíz évvel korábban történtekre. Számomra Petőfi és a szabadságharc tökéletes egybeforrottságát, a tragikus bukás és nagyszerű halál egymásra vetülését két Arany János-i sor jelenti, ahogy ő már értelmezi is a személyes fájdalmán túl a történteket: a most szorító történelmet. Nevezzük a rendületlen hűség maximumának! De azt hiszem, a mindenkori magyar nyelvű költészet két legkifejezőbb soráról is szóltunk, amely így hangzik: „A könny nem éget már, csupán ragyog: / Nem törlöm még le, de higgadt vagyok.” (Emlények, 1855)
Németh László szigorú, de leginkább meggyőző Arany–esszéjét hadd idézzem: „Mint a nemzet, az igazi alkotó is vállalkozás… a tehetségnek is van egy széles alaprétege s afölött a vállalkozást irányító erő: a képességek fölött szerepteremtő akarat. Poeta nascitur: de az író mégsem a természet nyers ajándéka: nem csak az, amit kapott, hanem az is, amire felhasználta… Arany János, a legmagyarabb költő, talán épp képességnek és szerepteremtő erőnek ebben az aránytalanságában a legmagyarabb. Nincs irodalmunknak nagyobb erőkészlete nála. Sosem álltunk közelebb ahhoz, hogy egy elsőrangú összegezőt, egy Cervantest, Shakespeare-t, Arisztophaneszt adjunk a világnak…”
Lehet, hogy a szerepteremtés lehetőségeit Németh László Arany János esetében is másképp ítélte volna meg, ha mondjuk az 1960–70-es években ír esszét Aranyról és nem a harmincas évek elején. Az erőkészlet páratlansága vitathatatlan, ami egyszersmind szókészletet, szókincset is jelent: mintegy 25 ezer szóból válogatott, amikor a legmegfelelőbb árnyalatot kívánta papírra vetni. Csak így lehet megérteni a Toldi és a balladák tüntető nyelvi gazdagságát, és csak így az öregkori versek (tán Hölderlinhez hasonlítható) tömör egyszerűségét, áttetsző szerkezetét. E hatalmas szókincs birtokában lehetett önmaga szavaival szólva „éneklőből énektanár” azaz: a rokongéniusz Shakespeare drámáinak kongeniális fordítója. A Hamlet, a Szentivánéji álom és a János király ma is Arany János-i nyelven zengi mifelénk az angol drámaíró hírét, akiről a szerény fordító ezt mondta László fiának: „Shakespeare írói talentumáról elmondhatni, amit a zsoltár zeng az Úrról: Nagy vagy Uram a nagyokban és nagy vagy a kicsinyekben.”
Az írás és hallgatás határvonalán élt: „azt” „írjak? ne írjak?” kérdésével viaskodott naponta, már az induláskor is, de főleg nagykőrösi tanárkodása alatt: s éppen itt kezdődnek a Shakespeare-fordítások, hogy majd saját énekét is újra színre hívja, hogy ő legyen a „balladák Shakespeare-je”.
Az öregkori versek – de hisz 60 éves még alig múlt! – bölcsessége mögül panasz is kihallatszik, nemcsak a nagyváros zajosságára, a közszereplés nyűgeire panaszkodik az élő klasszikus, de régi panaszt sorol elő megrázóan: kifejezve csalódottságát a kiegyezésben.
Hiába a Margit–sziget tölgyei, hiába szabad már az Akadémiától, hiába sorjáznak az Őszikéi, egy alföldi búzás szekér láttán sajgó vágyat érez a szülőföld iránt: tegyük hozzá az ő szavaival: holtig sajgó vágyat. Akkortájt írja le ezt a rögtönzésnek tűnő, de mégis igazi hitvallást: „Szülőhelyem, Szalonta, / Nem szült engem szalonba: / Azért vágyom naponta / Kunyhóba és vadonba.” Égetik véglegesen a nyarat: szállongó őszi füst, Arany János őszi füstje 100 esztendővel halála után itt száll fölöttünk, mintegy anyanyelvünket is átaljárva, őrizésre méltónak ítélve. Az induláskor Arany így kezdi halhatatlan intonációval, hatalmas nekigyürkőzéssel, mint győzelmes hőse Toldi Miklós – és éppen ősszel, világító lánggal:
Messziről lobogva tenger pusztaságon:…
(Elhangzott Bukarestben, az Írók Házában, 1982 októberében)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez