Sokáig vesztegelt a KÖNYV számtalan albérletem homályos sarkaiban. Volt ott pókháló, kosz bőven, csak éppen idő hiányozott és alkalom, hogy a vakvágányra tolt művet egy halványzöld jelzéssel bekapcsoljam a forgalomba. Idő és alkalom, kedves barátaim!
(NÉMI KITÉRŐ, SOK CSELEKMÉNNYEL)
19 éves voltam és a sors rendeléséből segédmunkás Krisztus után 1968-ban, amikor egy Ludvík Jahn nevezetű "főhős" szinte életnagyságban elkezdett lépkedni előttem. De az is lehet, hogy egy robogó járműben piIlantottam meg. Mit volt mit tenni, éles kanyarokkal követtem a nyugat-dunántúli kisváros (de inkább megyeszékhely) akkor még villamoscsilingeléstől zajos utcáin. "Honnan gördülnek ide a kanyarok?" – kérdezi egy hang valahonnan nagyon messziről. Igen, igen rögtön előállok a válasszal, csak előbb a sárgából zöldre váltó lámpát figyelem, s aztán beletaposok a tricikli pedáljába, hogy véletlenül se tévesszem szem elől Ludvíkot. A tricikliről – mert hisz elárultam a nagyszerű járgányt, meIIyel sűrűn vettem a kanyarokat – majd lepotyogtak a gondosan feItomyozott ingek, kötöttholmik, habselyem áruk, s az akkoriban népszerű cseh import melegítők, elegáns fekete-fehér csíkozássaI.
Augusztus eleje volt, délután 3/4 4, s még vagy öt boltban kell lepakolnom a már régóta reklamált árut. Igen ám, de Ludvík Jahnt is követnem kell. Ez volt a titkos és felejthetetlen megbízatásom; s e fontos küldetésben teljesen elmerülve csaknem nekihajtottam az egyszeres válogatott labdarúgónak, a város és megye hírességének, aki akkoriban – hogy lássák és csodálják gyakorta pedálozott végig halványkék Riga kerékpárján a legforgalmasabb utcákon. Es nyilván "kontaktált" (M. K. szerint), azaz szemrevételezte az ámulatba eső hölgyeket, akik esélyesként léphetnek fel a jövő évi megyebál szépségversenyén. A balszélsőnek ugyanis válogatottsága óta legalább két voksát vette figyelembe a sokak szerint fölöttébb megvesztegethető zsűrielnök, konferanszié-művész, városi mindenes stb.
Szerencsére időben fékeztem, s aNagyker. Vállalat 3. számú (általam jól bejáratott) triciklije két első kerekét (mint valami találatot kapott csatamén) magasba emelte, s terhét elegánsan szórta szét. A málha gazdagon hullott a takonyként szétfolyó aszfaltra, én meg letottyantam a délutáni forróságtói áttüzesedett villamossínre. S mit ad a szerencse! Népszerű emberünk, kit csaknem elgázoltam, már a csattanás pillanatában ott volt mellettem, s hogylétem felől érdeklődött. Keze villámgyorsan kapkodta a szerteszét heverő árut a felbillent tricikli szállítóterébe.
– Ki után tűztél? – tegezett le szinte megtiszteltetésképpen, miközben a cseh melegítőket gyömöszölte nagy igyekezettel a tricikli sarkába. (Én mindig meghatódom a kiválóságok szorgalmától, különösen, ha ily bizalmas nyelvtani fordulattal még barátságukba is fogadnak.) Ezért megmondtam a színtiszta igazat:
-Egy Ludvík Jahn nevezetű egyént szerettem volna utolérni, de most azt hiszem, egérutat nyert.
Beszédünket már az odasereglő járókelők is halIhatták, akik elsősorban az alkalmat ragadták, meg (mintsem a széthullott portékát!), hogy a SZTAR közelébe férkőzzenek. Bámulták segítőkészségét: holnap egy legendával több kering a város légterében és kocsmáiban. Ő komolyan rámnézett, tán még a szempillája sem rezdült, és kérdezősködött kicsit figyelmeztető hangon:
– Mért pont Ludvík után? Mért nem inkább Pavel Zemánek után? Vagy a hájasodó Helena után, akivel a te Ludvíkod marha jót kefélt Kostka barátunk legénylakásán?!
Csaknem a villamossín gőzölgő bitumenszegélyébe ragadtam a döbbenettőI! Szerencsére jött a villamos, észvesztve verte a csengő kallantyúját egy Helena formájú szőke vezetőnő. Kifordultam a triciklivel az út széle felé; mintegy sárga szörny, húzott el mellettem a villamos, s túloldalán eltűnt a CSODACSATÁR. (Azóta csak egyszer Iáttam, tán tíz évvel később, amikor tizenöt nagyfröccsel egyensúlyozott a drukkerek törzshelyének ismert kisvendéglő kerthelyiségében. Ő volt a főnök, időnként felszolgált, s ilyenkor – még mindig szélsebes lábai alatt – csikorgott a kavics. Sóhajok röpködtek útána: "ha ilyen balszélsőnk lenne, most nem állnánk kiesésre!"; "azok a kapufát tördelő szabadrúgások!", "mint a tank, úgy robogott az ellenfél kapuja felé!") ,
Ez az, ez az! Mint a tank! Álltam verejtékezve a forgalom közepén, s ő a villamos túloldalán elrobogott; lehet, hogy beült egy borotválásra Lucie-hez, aki ilyenkor augusztusban semmit se hord a fehér köpeny alatt, s keze simítása maga az álom; alig nőtt még szőr az arcomon, de már én is csak hozzá akartam járni, egyhetes borostának tűnő valamivel.
Gyerünk csak Ludvík után! Így nógattam magam, talán még a KIOSZK-söröző sarkán elcsípem. Ha szerencsém van, Jaroslav lestoppolta, s Bartókról tart neki átszellemült előadást, ahogy a brnói zeneakadémián hallotta. Útközben azért lepakoltam az alaposan összekeveredett árut. Mondanom se kell, legjobban a cseh import melegítőket várták. "Ilyen forró augusztus, s már az őszre készülnek?" – jegyeztem meg a számlák fölött könyöklő másfél mázsás boltvezetőnek. Hamiskásan rám kacsintott: "Jön még tél is, segéd úr!" – hajolt közelebb hozzám, és szertartásosan, mint egy hivatalnok, vagy nemrégi fiImemlékemből előtűnő forgalmista, rálehelt az XY számú bolti bélyegzőre, és kéjesen a számlák alsó fertályára csapott. Csak úgy zengett az eladói pult! Szállongott a por rendületlenül. A csupa nőkből álló kiszolgáló személyzet buján felnyihogott. Kiporoszkáltam pirulva a boltból; zsebemből kikandikált két szüzességét vesztett számlamásolat. Az üres triciklivel most már valóban szélsebesen eredtem Ludvík Jahn nyomába. Néha még az alig hallható csengőt is hásználtam, úgy kerülgettem az úttesten átszaladgáló gyalogosokat. A sörözőnél lassítottam, de Ludvíkot sehol se láttam. Viszont ott parkolt kedves segédmunkás kollégám triciklije. (A kolléga volt a város első számú táncdalénekese, a középiskolás lányok bálványa, és én is felnéztem rá: csaknem kétszáz centiméterre nőtt. Az akkor divatos Adamo-számokat tudta kísérteties azonosulással előadni, ennek ellenére a személyi igazolványába kegyetlenül bevésték, hogy foglalkozása: sm., pedig igazi művész volt, ezért is vonzódtam hozzá.) Már a teraszon megpillantottam, egy gyönyörű szőkeséggel egyetlen korsóból nyalták a sörhabot. Kicsit otrombán elrikkantottam magam:
– Plébikém! (Plébános volt a városszerte ismert és megkövetelt művészneve.) Rajtunk kívül ebben a porfészekben tudod ki olvasta a Zert-et?
Plébi szépen zengő orgánumához méltóan s flegmán válaszolt a riadt szemű szőkeség mellől:
– A párttitkár úr vagy a püspök elvtárs jöhet számításba. – Ezen látszólag többen megütköztek a teraszvendégek közül. Valaki (szerintem szándékosan) ledobott egy (2 Ft/db) pohárnemű fogyóeszközt. Az arra járó pincér meg rálépett, csak úgy rastogott (arrafelé mondják így) az üveg a 46-os pincértalp alatt. De nem hagytam barátomat tovább találgatni.
– Ide figyelj! – mondtam kicsit zihálva, s közben egy széket húztam az asztalhoz. – A csodacsatár, a tankbalszélső, személyes ismerőse Milan K.-nak. Ezelőtt fél órával csaknem felmondta a TRÉFA tartalmát!
"ZERT, ZERT" – hümmögött hozzá Plébi, és eltemetkezett a szőke lány hajában, mint a világ elől menekülő öngyilkosok a hullámsírban.
Öngyilkos pillanatnak látszott a helyzet is, ráadásul számtalan kérdőjel kanyargott a söröző teraszán. Mindketten jól tudtuk, hogy a könyvből mindössze két darab érkezett a város jobbik könyvesboltjába, s azt a kettőt. mi nyertük el, merő véletlenségből, a május elsejei ifjúsági tombolán. Még jót is nevettünk, hogy a könyvesbolt így szabadult meg két eladhatatlannak ítélt, viszonylag olcsó (á: 27 Ft) kötettől. Aztán elolvastuk, csak úgy heccből, és már egy hónapja nem tudunk szabadulni tőle, csak TRÉFÁLKOZUNK, csak TRÉFÁLKOZUNK. S most kiderül, hogy rejtélyes módon a városi kapufaromboló is M. K. Mester titkos hódolója vagy rokona, s tán dedikált példányt is őrizget a vitrinében.
Sietve robogtunk el a söröző teraszáról. A szőkeség, ha nem volt nála pénz, elképzelhető, hogy zálogként ott maradt záróra után is. Plébivel, a felismeréstől izgatottan, vad versengésbe kezdtünk: a vállalat raktáráig. Éppen végszóra érkeztünk: a kimosdott, kikefélt hajú alkalmazottak már húzták lefelé a redőnyöket. Mi mosdás nélkül, csak éppen a mocskos köpenytől szabadulva szédültünk ki a forró délutánba. Az énekessé visszavedlett kolléga kényesen kezdte tisztogatni körmeit. Megint próbára sietett; készült a mindent eldöntő KI MIT TUD területi döntőjére, s biztatott, hogy még büszke leszek rá, ha meglátom a TV -ben. (Sajnos, nem láttam meg, de azért nagyon büszke vagyok rá, – állítólag a zsűri nagyon botfülűnek mutatkozott, és semmi affinitása nem volt Adamo dalaihoz!) Mielőtt elváltunk volna, mint egy részeget a falnak támasztott, s szinte szavalva zengte fülembe:
– "A megvetett értéknek és a leleplezett illúziónak ugyanis egyformán sovány a teste, hasonlítanak egymáshoz, és semmi sem könnyebb, mint összetéveszteni őket." Az idézett mű 13. oldaláról! – hahotázott, és befordult a Fő tér irányába.
Csak hunyorogtam és támaszkodtam vagy fél órát az áttüzesedett falnál. Időérzékem csöppet összekuszálódott, mert fél óra alatt sötét este lett. Csak azt tudtam, hogy még messze vagyunk Szent István ünnepétől: akkor lesz egy egész napom a mai délután végiggondolására! Augusztus 20-án a történtek elemzésébe fogtam. De akkor rejtvényszerűen rajzolták fel ismeretlen kezek a helyzetet. Nem is sikerült megfejtenem …
(EPILÓG)
Sok év telt el azóta, az i. m.-t (idézett mű) többször elővettem kies albérleteimben. Volt úgy is, hogy könyvek tartották ágyamat, s M. K. Mester opusza közvetlenül a vaságy sodronya alatt simuIt legfőbb tartópillérként, a rosszabbik vesém közelében. Jóbarátaim (fiúk, lányok és asszonyok) többször ellopták tőlem, de mindig sikerrel loptam vissza, és a közkönyvtárakat ajánlottam figyelmükbe.
Pár hónapja megint eItűnt a könyv; de nyilván nem a barátaim közt kell keresnem a tettest. Valaki itt járt, beleolvasott és nem tudta letenni, annyira érdekeIte Zemánek karrierje. Igy aztán magával vitte. És ő nem tartozik az ismerőseim közé, hogy polcán viszontláthatnám. Egyszerűen nem járok a lakásában.
Könyvtárakban érdeklődtem. Lucie talányos szemeivel néznek rám a bájos könyvtárnyicák, de semmi biztatás. Makacsul mondogatom:
– 1968-ban jelentette meg az Európa, a kolofonba még azt is beírták, hogy 3330 példányban, s én még tombolán jutottam hozzá. Szóval, tökéletesen véletlenül. A címe csak ennyi: TRÉFA. De én nem tréfálok. Semmi kedvem hozzá. E furcsa nevű szerző szerepel A xx. század külfdldi írói című lexikonban, és megnézhetik: pont 1929. április 1-jén született. Ebből eredhet a tréfálkozó hajlam. Látom, hogy nem értenek, s ha igen, akkor is csak az olvasható ki a gyanakvó szemekből: soha többé nem látnák viszont ezt a regényt, tipikus könyvtárfosztogatóval állnak szemben. S van-e ilyen című regény egyáltalán?
– Nincs, hát nincs, tegyünk le róla örökre. Különben is kedves elvtársnők, a maguk bosszantására találtam ki az egészet, hogy keresgéljenek a szálkás polcokon, esetleg a könyvtárközi kölcsönzés jól bevált ösvényeire csábítsam önöket.
Alig hallhatóan motyogtam a kölcsönzőpuIt előtt, de már Ludvík pofonjai csattogtak egyre sebesebben, melyeket igazából Zemáneknek szánt, csak a balsors kegyelméből "szegény" Helena kapott az első leosztásnál. A szőke, elhízott, de még mindig kívánatos Helena! Riporteri magnóval az oldalán, töretlen hévvel hajszolja Ludvík kéjes pofonjait! Imádtam a mazochista nőket! Csendben kiléptem a könyvtárból, és elinduItam a Múzeumkert felé, hátha találkozom Helenával, a karrierista Zemánek feleségével…
(AZ EPILÓG EPILÓGUSA)
Máig szívesen gondolok a balszélsőre, aki azóta, mint tudjuk, nagy forgalmú vendéglőtulajdonos. Eppen 13 éve, hogy két villamossín között beavatott titkába: fölmondott egy regényt, három tömör kérdő mondattal, és mint a tank, elrobogott. Képzeletemben a záróvonal (ahogy illik) oldalvonalként porzik utána.
Az énekes barátomról nem sokat tudok. Mindig lesem a TV-ben, megnézem az újabb és újabb tácdalfeszliválokat, hátha feltűnik. Szeretném, ha még mindig Adamo stílusában énekelne. Remélhetőleg ő még a KÖNYV birtokosa, s memoriterként fújja az egészet, mint a tácdalszövegeket. "ZERT, ZERT" – hallom ellenőrizhetetlen akcentussal tréfás jelszavunkat.
Engem nyugodtan elfelejthet, hiszen csak epizodistaként bukkantam föl M. K. Mester regényében egy forró augusztusi délutánon.
(1981)
< vissza prózakötethez