IN MEMORIAM PARANCS JÁNOS
Sipos úr (Paulus Albertus) szembejőve a szállodafolyosón azt mondja, sőt kiáltja: – kezében egy félig szlopált sörösüveggel vezényelvén a beszéd dallamát 1988 májusában Liebfrauenbergben, ott Elzászban, amikor életemben először Nyugatra mehettem az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem meghívására – „mintha csak a fiatal Parancsot látnám, anno, – igen, úgy harminc éve, persze…” Nézek, hunyorgok rá (tanúnak ott a két szintén először látott szepsicsomboros ánglus-magyar, Czigány és Siklós urak) Én meg pontosan így hallom szapora pergésű szavaidat a SZER-en, válaszolok, ha a párizsi színházak között loholsz… s üzensz nekünk. Aztán szegény Siklós Pista BBC-s magnetofonjába mondtam ezt-azt – de már kint a kertben – az itthoni tavaszról… irodalomról s efféle lomról… Másnap Strasbourgban Sipos úr, a pergő beszédű jó Gyulánk mesélt nekem (a Parancs bőrébe bújtnak) a fiatal Parancsról, ahogy ő mondta: Janóról. Én meg arról, hogy Kormos, a szintén párizsviselt, (ahogy írta volt Jékely), hozott össze valamikor 72-ben Paranccsal a Hungária hínáros mélyvizeiben. Mintha csak a Zeyer teraszán ülnénk, mondták egymásnak, nevetve, de sehol egy átkozott biliárdasztal! Nálam ott lapult Parancs harmadik kötete, (soha alkalmasabb s illőbb környezetben!) a Mélyvízben. (Nekem ez volt az első Parancs-kötetem, de nem mertem dedikáltatni.) Igen, Kormieux barátunk, mindig tudta, hogy kit kivel s miért, szlalomozta el, sötét szemüvegét a homlokára tolva, versben megdallott halhatatlanságát pontosan idézve a lutéciás barát, Fifre úr.
Jánosnak sohasem szóltam Sipos úr „korszakos felfedezéséről” fizimiskánk hasonlatosságát illetően. Lehet, neki is említette, amikor már gyakrabban látogatott haza. De ő se mondta nekem. Egyszer aztán valaki az Atlanti-óceán túlpartjáról, valamelyik könyvheti, de már nem könyves, hanem annál súlyosabb terhek (sör és bor) alatt roskadó asztalnál a Vörösmarty téren azt állítja kérdő hangsúllyal: ugye te a Parancs Janó öccse vagy, csak nevet változtattál?. Pontosan így van, feleltem. Ezt már Sipos úr első találkozásunkkor kiszúrta, sőt, hogy valami jobbat mondjak: nem kizárt, hogy Kormos Pista a legédesebb apánk. Óriási derültség (mint egy pártkongresszuson az átkosban, amikor a főtitkár épületes viccet mesélt).
Jó volt Parancs „öccsének” lenni. Jó volt, hogy testvéri szigorral, alapossággal könyveim kiadói lektoraként, néhányszor felelős szerkesztőjeként is közreműködött. (a Magvetőnél majd az Orpheusznál) Jó volt verset adni akkoriban az Új Embernek is, ahol – élete utolsó néhány évében – Parancs szerkesztő úr értékítélete, ízlése döntött arról, hogy egy hitbuzgalmi és népszerű katolikus lapnál mi nevezhető esztétikai értelemben elégséges versminimumnak. Amíg dohányzott, jó volt, egy-egy pohárka ital mellett a füstjébe burkolózni, és nagyokat hallgatni, s várni Kecskeméti Kálmánra, Kemsei Pistára meg Deák Lacira. Jó volt a győri Műhelyes fiúk társaságában látni, ahol Kormos Pista örökébe lépett, és nekik is bátyjuk, barátjuk, szerkesztőjük lett.
Aztán már semmi nem volt jó. A műtét utáni tapintat sem. A csönd sem… Ott jártam nála… a Volkmann utcában. A szomszédos házra néztem. Ő naponta megtette ezt. Szabó Lőrinc csak 57 évet élt. Kitalálta, hogy erre gondolok. Ne beszéljünk arról, mi jöhet. Nehéz, ám kötelező séták következnek, mondta. Zihálások. Tárgyilagosan, mint a versek. Éles és pontos morzejelek arról, hogy távolodik… tőlünk. Ha lehet még kopárabban, dísztelenebbül. Kegyetlen objektivitással. A telefonhangja ekkor már mindig fáradt volt. Talán örült, ha hívtam. Talán fárasztottam, gondoltam. Aztán… aztán keveset jelentkeztem. Tudom, voltak, akik sokkal többet. Az igazi barátok. Nem tudni, mi a jó ilyenkor. Magunkat védjük? Kegyetlenül mondom: talán igen. Ez is benne van a tapintatban. Itt már jól tudni, nem lehet igazán semmit. Csak az egyre komorabb híreket hallottam felőle… az áttétek elhatalmasodását. Az utolsó kézfogásunk az Írószövetségben történt, eljött, amikor Villányi Laci barátunk Greve-díjat kapott. Ez a Könyvhét első napjaiban történt. És láthattam volna még a kórházban, októberben, talán még értette volna a szót. Nem jártam ott nála, nem.
Elutaztam Strasbourgba a Mittel Európa Fesztiválra. És bármily hihetetlen 1999. október 23-án, amikor az ott élő magyarok körében emlékeztünk forradalmunkra, az ünnepség után egy kedves, idősebb hölgy azt kérdi: hát Parancs Jánossal mi van, vagy negyven éve láttam utoljára Párizsban. Nagyon beteg… nagyon, válaszoltam. Egész este nem hagyott nyugodni a kérdés s a kérdező személye, aki mintha csak a föld nyelte volna el, eltűnt. János ekkor még élt, talán különös antennákon hallotta is a kérdést, s azt is tudta volna, hogy ki lehetett az érdeklődő hölgy, ha leírom szép szemeit, arcának nemes vonásait.
Néhány nap múlva hazajöttem s az újságok azzal fogadtak, hogy október 24-én meghalt. Élt 62 évet.
Különös volt, ilyesmit más temetésen nem tapasztaltam: már minden ének, ima elfogyott, a pap és a kántor újból kezdték, csak nem akart látszani a sírhalom. Mintha a kiásott földet ellopta volna valaki az éjszaka, hogy ne nyomja agyon a halottat. Vagy csak a sírásók lapátolták volna úgy, akárha lassított filmen…
Amikor jöttünk ki a temetőből, valakit azzal vigasztaltam, hogy az éjjel hallottam amint összecsattantak az égi csontgolyók… s Kormos és Parancs a nyerők biztonságával hahotáztak: szóval elkezdődtek a nagy őszi, párizsi biliárdcsaták. Felhajtott gallérú fehér ballonjában előttünk baktatott Sipos úr, és szerencsére nem nézett hátra, csak néha szórakozottan belerúgott egy kóbor gesztenyébe… Passz, fiúk! Ő már ott van a csapatban. És örök fiatalon. Hasonlíthatatlanul. Ámen.
2000. május 24.
(Műhely, 2000/4.)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez