„Midőn valaki a maga gyönyörűségére s tanulságára utazni indul… messze és mívelt országokba…, ha nem hasonlít is azon érzésekhöz, melyeket Montaigne a boldogság culminatios pontjának nevez, ha nem is hasonlít az ifjúi első szerelem óráihoz, de a boldogság csendes és tiszta örömeinek oly helyzetéhez hasonlít, melyet az életben, sem az ambíció ragyogása, sem a hiúság képei, sem a gazdagság csiklándozó szomja nem adhatnak a szívnek.”
Nos, a magamfajta szegénylegény már azt is utazásnak gondolhatta, ha például Bölöni Farkas Sándor most idézett, 1830-ban írt lelkes és veretes sorait olvasta. Ő a reformkor delén, Kolozsvárról indulva Nyugat-Európát, sőt Napnyugatot, azaz Észak-Amerikát is beutazta. S mindezt máig élvezetes és tanulságos naplókban örökítette meg.
Jómagam 1988 májusáig, 39 éves koromig Napnyugat felé nem léphettem át a határt, mert ezen szándék beteljesedése úgymond közérdeket sértett volna. De hát az az igazság, pénzem se volt nagyon a merő passzióból való, gondosan eltervelt utazásokra. Így hát maradtam a szocialista tábor hátizsákos, autóstoppos turistája, aki boldogan Erdélyt járja, bámulja Prága óvárosát és Krakkó tornyait. És hálás a sorsnak, ha mondjuk egyszer-kétszer írószövetségi hivatalos útra küldik Plovdivba vagy Konstancába, azaz Tomiba, (hogy tán szegény Ovidius szobra előtt a felségsértő, száműzött költő sorsáról elmélkedjen), vagy éppen elmehet a híres strugai költőfesztiválra.
De 1988-ban az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem meghívására mégis valahogy kiszabadultam a kalitkából, s eljutottam Elzászba, a varázsos nevű és szépségű Liebfrauenbergbe, Strasbourg tőszomszédságába. Igazán jó társaságban járhattam ott. Abban az esztendőben Magyarországról Nemes Nagy Ágnes és Csoóri Sándor volt még a meghívott költővendég. A konferencia (vagy ahogy nevezték: tanulmányi hét) után frissen (szerzett) megismert párizsi barátaim, autójukon valósággal elszöktettek egy röpke hétre a fény városába: életemben először Párist látni. A visszafelé úton néhány napra kiszálltam a vonatból német földön is, meg természetesen Bécsben. Hihetetlennek tűnhet, de a kőhajításnyira lévő császárvárost is ekkor láttam először.
De még előtte vagyunk mindennek, hogy föl is fogjam: mi is az utazás műfaja, csodája. Mert az eltervezett utak, a lélekben és ismeretekben fölkészült utazónak is számtalan meglepetést okozhatnak, hát még annak, aki, ahogy Bölöni Farkas Sándor írta volt: „derengő homályban” tapogatózik, és nem készül a váratlanságokra. Velem ez a váratlanság a következőképpen esett meg: egyik szép napon, Strasbourgot felfedezendő éppen a város éke, legszebb építménye, a dóm felé igyekszünk, s ott egy pillanat alatt belekeveredünk az újmódi barbárság örvénylő közepébe. A holland Ajax és a belga Mechelen futballcsapatának esti (azt hiszem UEFA-kupadöntője előtt a messziről jött két szurkolótábor valaminő okból már délután egymásnak esett a dóm előtti téren és a környező utcákban.
Több száz ember vívta az ádáz csatát. Betört kirakatüvegek, felborított szemeteskukák puffanása, eldobott sörösdobozok csörömpölése még most is a fülemben… A véres ütközet ott zajlik a katedrális előtti téren, s a rendteremtő, feketeruhás francia kommandósok bizony nem kímélik a tömegsodorta békés túristákat sem. Valahogy felfogom az ütéseket, és a melletem lévő Nemes Nagy Ágnest mentve, védelmezve sikerül bemenekülnünk az egyik oldalbejáraton a katedrálisba.
Amikor hosszú hallgatás után felocsúdtunk, azt mondja Ágnes: „Tudja meg, ilyen szépnek, védelmezőnek még nem láttam templomot. Pláne egy katolikus dómot! Kint most a barbárság dúl, de itt a csönd, hamisítatlan európai…”
Aztán egy ismert Bach-fúga dallama kezd az orgonán aláereszkedni az oltár örökmécsese és a néhány meggyújtott, engesztelő gyertya fényétől fölhasogatott félhomályba. Egy ismeretlen művész gyakorol Isten színe előtt. Sokáig hallgatjuk döbbent áhitattal.
(Európai Utas, 2003/2.)
< vissza prózakötethez