Lukács evangelista leírása az üdvözítő születéséről látszólag a legkönnyebben fölfogható, leggördülékenyebb része az Újszövetségnek. S tán legismertebb is, legtöbbször hallott, hiszen a legörömtelibb hírről tudósít. Szeretjük az örömteli, jó híreket, ugyanis életünk során, az ünnep nélküli hétköznapokon általában rossz, vagy jobb esetben is csak közömbös, semmitmondó hírekkel találkozunk. Hogyne kapaszkodnánk az örömhírekbe, s köztük is a legnagyobba, amely Jézus születésének misztériumába avat be. Csodálatosak a körülmények, ámulatba ejtőek a részletek is. Úgy vagyunk vele, hogy „nem tudjuk hova tenni” – mondanánk. Talán meg is rettenünk, mert nem tudjuk azonnal továbbhírelni, fölfogni. Tény: a legnagyobb híranyag van a kezünkben, amiért – képzeljük– a világ lapjai hogy törnék magukat! Bár némi kétséggel azt is gondoljuk: mai világunk átsiklana a nagyszerű hír fölött s nem címlapra kívánkozónak ítélné. De mi tudjuk, hogy hatalmas súlyú ez a hír: mennyei fénnyel jövő.
Képzeljük csak el a pásztorokat, amikor „az Úr dicsősége beragyogta őket”, és tegyük fel rögtön a kérdést: szerettünk volna-e közöttük lenni? Hisz azt mondja a leírás: „nagyon megijedtek”. A fény, a váratlan fényforrás az emberből ösztönösen védekező reflexeket vált ki, tehát szívében a félelmet ültetheti el, vagy a zavart. S ekkor behunyja szemét, két kezét elé emeli, vakságot színlel, lehajtja fejét, megadó, mindent elfogadó pózt vesz fel, „történjen, aminek történnie kell! Most rávilágítottak esendőségemre, hangsúlyozzák kicsinységemet, kiszolgáltatottságomat, rab vagyok a világ börtönében”, s várja a büntetést.
De akkor, ott, hirtelen más történik. A Úr angyala úgy kezdi mondandóját: „Ne féljetek!”, azután rögvest elhangzik a hihetetlen információ, amit talán első hallásra fölfoghatatlannak minősítenénk mi is, mai ilyen-olyan pásztorok. Hasonlatosak azokhoz a pásztorokhoz, akik bizonyára zilált életűek, s elégedetlenek sorsukkal, gondoktól gyötörtek, egy-egy bárányért birokra menők, egymásra sokszor gyűlölettel tekintők. Egyszóval: esendő emberek voltak mindahányan. És hallják az angyalok énekét, amelyből legfőképp az ütheti szíven őket, hogy… „Békesség a földön a jóakaratú embereknek.”
A puszta hír egy újszülöttről tudósít, aki itt és itt, tőlük egy karnyújtásnyira vagy több kilométerre megszületett. A híradás módja azonban fölöttébb szokatlan volt. Talán a kíváncsiság, s annak tudata, hogy ellenőrizhető a hír igaza, mert elérhető távolságra van a hely – ledöntve ezzel minden eddigi előítéletet s bizalmat is előlegezve –, együttesen készteti őket arra az elhatározásra, hogy elinduljanak a bizonyosságért. Nem tudhatjuk, volt-e köztük hangadó, aki legjobban szorgalmazta az útrakelést, de úgy vélhetjük: talán egyszerre tört rájuk az ösztönös kíváncsiság és a mélységes hit, amiért nekivágtak, odahagyva a nyájat s mindenüket.
Föltehetnénk a kérdést: az úton vajon miről beszélgettek, s egyáltalán beszéltek-e életük legfontosabb útján, szemükben még a kitörölhetetlen káprázattal s fülükben pedig azzal a hanggal? Talán hallgattak végig, és nagyon siettek. (Úgy látom, hogy a mi jobbik énünket is ez a váratlan hang, ez a megmagyarázhatatlan történés indítja el a jászolig.)
Sokszor érezhetnénk, hogy bizony irigyeljük azokat a pásztorokat, ugyanis nagyon egyértelmű volt az ő útrahívásuk, vagy inkább az indításuk csodás körülménye. Mint a hajdani gyermeké, akik voltunk mindannyian, ha sikerül fölidéznünk a várakozás izgalmát és sosem halványuló boldog élményét-emlékét, amíg eljutottunk a jászolig: akkor és ott – a szülői házban – boldog lelkesültséggel a karácsony konkrét gyermeki ajándékainak számbavételéig.
Okkal gondoljuk úgy, hogy szétszaladó napjainkban csupán harmadosztályú pásztorok vagyunk, akik nagyon távolról láttak valami fényt, de a hangot, a „ne féljetek!” imperatívuszát már nem hallották, s ezért ott maradtak a világ földi terein, tovább viselve a lélek koloncait, hordani a bűn ruháját.
Akik pedig odaértek, mindent úgy láttak, ahogy az Angyal szólt, s ők, a küldetéses hírvivők mondták tovább a Szent Családnak a vélük megesett történetet s a jászolban fekvő Kisdedről szóló jövendölést. „Mária szívébe véste szavaikat s el-elgondolkodott rajtuk” – hangzik a gyönyörű mondat. Bizonyosnak látszik, hogy Mária volt később az evangelista „adatközlője”, ő adta tovább a pásztorok egyszerű, de a lényeget érintő szavait, azokat a szavakat, melyeket nagyon hasonló formában ő is hallott már Fiáról. Íme most számára is itt a bizonyosság. Mint ahogy az egyszerű pásztoremberek számára is, akiknek talán ez egyszer mondtak igazat addigi életükben. Ezért is lettek örökre megszólítottak és elkötelezettek. A kétkedést, amely még az úton is sajátjuk lehetett, mint utált holmit, levethették. S boldogan vihették tovább a hírt, a mindennél fontosabb ajándékot a legelőkön ottmaradottaknak, a félénk süketeknek, az eseményt távolról és bizalmatlanul szemlélőknek, kiknek lábuk nem indult meg a betlehemi istálló felé.
Miért maradtak mégis névtelenek ezek a derék pásztorok? A kérdés jogos, ám a felelet egyszerű. Mert a tökéletesség mindig szerény. Szerény és tökéletes, mint a népművészet megannyi alkotása. Anonim, névtelen emberek az alkotói továbbadói, hiteles éltetői. Ezek a pásztorok is tökéletes műalkotás részesei, sőt hiteles tanúi voltak. Miért kellene hát igaz „meséjük” alá a nevüket is odaírnunk? Azon a csodálatos éjszakán hitüket kapták, nevüket pedig elveszítették. Csak úgy ismerjük őket: a Jézus jászlához siető pásztorok.
Mi pedig boldogok vagyunk, hogy egyszer – végiggondolva csodás történetüket – velük lépegethettünk ezen az úton.
(1987)
< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez