Prózakötetek -

 

"A kitűzött cél csökkenti a fáradtságot, de növeli az alkoholfogyasztást! "

(Bohumil Hrabal)

Vad, valószínűtlenül vad és barnásfekete történetek buggyannak majd elő ebből az éjszakai órán főzött kávéból. Ne igyam meg, ne zakatoltassam tovább az agyam … ! ilyesmire akart H. úr rábeszélni ott, amikor már  nem lehetett semmire se rábeszélni itt, ebben a világszögletben. A szögletet egy elfuserált konyhának neveztük, s most itt-honi kávéval gerjesztem a turbinákat. Ez még semmi. Nemújság! Az újság más. Egészen mélyen van – ott.

H. úr, aki egyszerűen csak melegítőfelsős, meglehetősen magas egyén, valami szatyorfélével bejött és álmélkodott az éjszaka közepén, hogy mégis ledöntöttem a barnásfeketét. S ettől beindultak a turbinák. Egy ledöntéstől mindig beindulnak, kivált ha barnásfekete, mondtam elég nagyképűen. Nem csodálkozott. Allt és nézett. Magába szívta az egész teret, kiszivattyúzta a levegőt, hogy kénytelen voltam ablakot nyitni, mert azt gondoltam: megfulladunk mind a ketten, és rajtunk kívül megfullad mindenki, aki csak ide merészkedett. Levegő lett, beáradt az éj gazdagabb levegője. Ekkor éreztem meg azt, amit oly sokat szokott H. úr különféle , alkalmi ismeretterjesztő órákon ismételgetni egy bizonyos Schopenhauertól, s kiváló bölcseleti tételnek nevezte, arról volt szó, hogy – "Minden szeretet részvét" – s ehhez iszonyúan szép történetek társultak. Most kell betenni az ablakot. Betettem. Az éjjel, már az éj leple alatt bejött: a szeretet és a részvét. Itt vagyunk.

Folytassuk a nappal egy jobb órájával, például ott, hogy …H. urat elhagyva, az E5VÖS Klub forgatagából átmentünk néhányan az IBOLYÁBA. Az IBOLYA, mint tudjuk virág is, presszó is, sőt még újabban – öblös előterében – tejbüfészerű képződmény is. Az egyik kenderszakállas barátom, míg szorgalmasan kortyolgatta a meleg sört, egyre csak hajtogatta, hogy létezik egy Nőitejgyűjtő és -elosztó állomás. Látta a telefonkönyvben. Azonnyomban a telefonkönyvhöz rohantunk volna, de momentán ott nem lehetett rohanni. Sűrűn voltak a széklábak, vendéglábak, és a kissé öregecske pincérnőlábak. Igy hát csak kérdeztük: van-e számunkra való telefonkönyv? Volt. Belelapoztunk. Es a szakállas barátunk megnyerte volna a fogadást, mert több ilyen nőitejbegyűjtő is létezik, van Budapesten. Ez jó vitaalapnak látszott egy egész délután eltöltéséhez, de mégis inkább arra terelődött a szó, hogy …      ,

És ekkor H. úr is utánunk szökött az IBOLYÁBA. Ott állt tanácstalanul az ajtóban, mígnem integetésünkre felénk vette az irányt, kissé bukdácsolva, néhol óvatosan oldalazva közeledett asztalunkhoz. Két szék közé egy harmadik széket nyomorítottunk, s oda ülhetett. A sör már hidegebb lett a hűtőládában, ebből kértünk újabb kört. H. úr csaknem egy hajtásra kiitta az üveget. Poharat nem kért, egy szép, testes korsónak képzelte a kezében levő barnásfeketét, amikor szájához emelte, mint valami kitikkadt pályamunkás, vagy bányából felszínre vetődött műszakvégi vájár, úgy kortyolta, oly mohón eresztette le torkán a sört. Egy keveset azért hagyott az üveg alján. Jámborul nézett körül, és azt a csöpp maradékot csecsemőknek való tejnek láttuk ott az üveg irdatlan mélyén. Habzott, szinte gügyögött, hogy igya már meg H. úr, mert összemegy kicsinységében. De nem itta meg. Unottan hagyta, rázogatta, melegítette, szinte felforralta. Nyeleten felüli "nőitej" volt, nem ízlett H. úrnak. A következő körökben mi is igazodtunk ezen – IBOLYABAN folyó – happeninghez. Csak úgy üvegből ittuk a sört. A pincérnők először rosszallóan néztek ránk, aztán élvezték, hogy nem kell poharakat töltögetniük. El is tüntették a poharakat az asztalról, nehogy leverjünk egyet is, mert a kezek széles mozdulatokba kezdtek. H. úr hallgatta barátaimat, akik most neki, az iderándult H. úrnak akartak csillogni; egymás szavába vágtak, koszos restivé fokozva az illatos virágról elnevezett vendéglátóhelyet. Cigarettafüstön át, éktelen zajon át, mondták, mondták a magukét. Afelől nem lehetett kétsége H. úrnak, hogy amit mondtak, az az övék volt: testestül, lelkestül, szóstul, mondatostul. Jószerivel H. úr és én lettünk a nyájas, figyelő személyzet, meg egy-két, mindig mindenütt idegen kártyákba pislogó, szomszéd asztalbeli elefántfülű, de veszélytelen, elázott ürge. (Ambátor ázottságot jól lehet színlelni; ezt tanítják a rendőriskolában. Legyenek áldottak, gondoltam, a mesékbe kezdő barátaim helyett.)

… És akkor olvasom a Literárny Listy június 17-i számát, no nem máskor ám, hanem éppen 1968-ban, s látom, hogy nekünk is szól egy passzus; nagyon ide szólt az akkor, nagyon a szívembe szólt, szúrt is fájt is. Vagy 120 hónap, irdatlan óra és perc telt el azóta, s közben mukk sem! Akkor… átforrósodtam, és nagyon kezdtem drukkolni nektek barátaim, írók, újságírók. Kezdett érdekelni: miről írnak nekem, miről hallgatnak nektek? Bevallom, hogy annyi szavam lett volna a Helyzetre … ! több mint kétezer, pedig az is nagyon sok volt akkor, s főleg utána, amikor mégsem úgy alakult, mert a sűrű szemöldökű tanár úr, a fiúcskák osztályfőnöke, másképp gondolta, és eltörölte az osztály eminens tanulóját. Feltörölte vele a osztályt. Persze ebbe a kisebb stréberek jócskán besegítettek. Erről a sűrű szemöldökű tanár úrróll egy barátom – tíz év múlva – verset írt, s Vegy-tan cím­mel megjelentette a Kortárs nevezetű lapban, aztán meg egy 82-es kiadású kötetében. Akkor még a sűrű szemöldökű tanár úr uralkodott, s ő is könyveket írt, azaz: egy munkaközösség írta helyette az életét. Már alig beszélünk erről a tanár úrról, a minap viszont Viszockijról olvastam, nagy szerelmének, Marina Vladynak szép emlékezését, s ott vagyon leírva, hogy akkoriban szinte mindenki, aki számított valakinek, vagy számítani akart!, a nagy tanár úr sűrű szemöldökét is magára öltötte, maszkírozta. Viszockij csupán egy Mercedesre akart szert tenni, mert a sűrű szemöldökű ilyet vezetett …

"Fiai meg tankokat" – nyögi ki a másik barátom. Ebből már látszik, hogy szeretné átvenni a szót.

A mesélő átadja a stafétát, és szájához emeli az újabb, egyre hüvöslő barnásfekete üveget. H. úr is, de még az előző történet ízét beleképzeli a sörbe, mert lassabban issza. Gondolkodik a sör a szájában, szinte tejjé válik. A tej meg a sör egy vegytani folyamatban mivé változik? Ilyesmire lehetne gondolni. H. úr meg tán arra gondolt, hogy egyszer, a valóságban is, ifjúkorában a Nymburk melletti vasútállomáson, szerény forgalmistaként miként ivott a kecsketejre egy pohár sört, és micsoda beteg lett a forgalmista-gyomor! A főnök úr csaknem elzavarta, mert nem tudott megállni előtte, nem tudott szalutáIni a vonatoknak. Mindenki részvétlen volt iránta, még Schopenhauer is, pedig tőle igazán jöhetett volna valami szolidaritásféle. De nem jött, csak a főnökné asszony, aki különösen lehordta, amiért a gyomrát így megháborította… H. úr e gondolatait elhessentve, példásan érdeklődő tekintettel meredt a következő akadályfutóra, szócséplőre: szakállas barátunkra.

…Nem volt kis bátorság, de én bementem még az évtized elején a Buktatásügyi Miniszterhez, akinek a kreolbőrű Csitári Natália (volt) a titkámője. Tudjátok ki az a nő, az a gyönyörű? Akit G. költőbarátunk, az előbb em1egetett, a sűrű szemöldökben is korát megelőző protestátor akart megszöktetni, de csak Paksig jutottak. Valami márvány- (és atommal sugarasított) kultúrcentrumban költői estet rendeztek G.-nek. A hölgy meg várt rá, várt valami éktelenül szép piros hálóingben, hogy tovább szöknek az éjszakában, s legalább a hajnalig eljutnak. G. csalódott, és Natália is; de előbb G. kezét álmában összekötötte a szokatlanul izgató hálóalkalmatosság övével (hogy a csalódás teljes legyen!), nehogy az  éjszaka leple alatt mégis felébredjen valami alantas ösztön, és álmában lepje meg a piros ruhás márnemszüzet. A történetet aztán Cs. Natália mesélte tovább barátnőinek. Derültek persze. G. meg kerülte, és kerüli a kreo1csirkét. Bosszúból egyszer így hallottam tőle emlegetni e kívánatos hölgyet, kinek most színe előtt álltam, s aki bebocsátott a miniszterhez, a híres-neves Buktatásügyihez.

Ahhoz a rendkívül ravasz, élveteg, hátbaveregetős, brutális arckifejezésű elvtárshoz, aki a buktatás atyamesterének számított. Természetesen bukás előtt álltam, s azt szerettem volna valahogy elodázni, mert igen rosszul jött ez a zuhanás. Még reménykedtem, érveket sorakoztattam. Ő meg konyakos poharakat, és sajnáltatta magát, hogy úgymond neki is gazdái vannak, és a partvonal kijelölésében kénytelen mások véleményét is figyelembe venni: szóval tudatta, hogy most megiszunk még egy-két kupicával, de a hónap végétől már nem ott, és nem az vagyok, hanem valahol egészen máshol, s valami egészen más, mint eddig. Az "elmeszelést" szürcsölve adta tudtomra. Kínomban ilyeneket mondtam neki, utalva a zavarra, kapkodásra, fejetlenségre (és itt szó szerint a saját fejem leszerelésére gondoltam), hogy "barátocskám", ha tetszik, még egy-két hétig főnököm, szóval azt bátorkodtam mondani a konyak biztatására is, hogy "már nem vagytok a Helyzet elvtársai", majd mikor el akart bődülni, így fordítottam a szórendet, (nagy stiliszta hírében állt egykoron), hogy "már nem vagytok elvtársai a Helyzetnek". Megértette. S tökéletesen elliluIt, majd barnásfekete lett a különben szürkés macskaszem és villámokat lövellt. Üvöltött egy keveset, de nem tudta folytatni, mert minden különösebb kopogtatás nélkül, mézédes mosollyal a kreol Cs. Natália vágtatott be, és kivonszolt az őrjöngő miniszter elől. Az ajtót már én tettem be erősebben. Cs. Natáliának kezet csókoltam. Ő meg csak annyit mondott: "egyszer megüti a guta a jobb mondatoktóI". Ezért máskor legyek szerényebb, szőnyegközelibb, s ne az elveket kérdőjelezzem meg, hanem valami mást. Például mit? – kérdeztem. Azt kitaláljuk majd előtte, csak hívjam fel. De nem hívtam fel, mert eszembe jutott G. barátom története. Persze Cs. N atália nem tudhatta, hogy én ismerem ezt az általa terjesztett történetet, piros övvel s egyebekkel…

H. úr a következő üveget emelintette szájához éppen, amikor barátunk befejezettnek nyilvánította mondókáját, így H. úr hagyta csöppet kifutni a habot. Szóval habozott az, és H. úr is, hogy illendőségből föltegyen-e egy odaillő kérdést. A kérdés így szólt: és Natália még mindig kimenekíti-e a bukásra ítélteket az úrelvtárs szobájából? Már nem – mondotta a mesélő, mivel éppen – friss információ – szoptatós anya. Tehát itt megint a tejnél vagyunk, nőitej, kreoltej, anyatej. És az éppen sör is lehet! Valamennyien H. úr vidámságával erneltük fel barnásfekete üvegünket: mint az anyatejet, mint Natália anyatejét. G. azon töprenkedett, hogy ama formás, nem túl nagy, nem túl kicsi keblek vajon miIyenné lettek, amíg a tej elérte az ő csendes, csecsemő szájába való édes útját? Mert G. is ott ült; szerényen és kívülállóként főhallgatónak jelölte magát e meleg délutánon. Arra gondolt, NatáIiából igazán csak arcrészek tetszettek, a száj vonala és a szemek vonzották. Az orr hosszabb volt a kelleténél. Igy maradt már meg. Igy, így. Tej és sör. Anyatej és anyasör – döcögött magában szakállas barátunk. Szegény Buktatásügyi Miniszter sem élte meg azt, hogy egyre kevésbé elvtársai már a helyzetnek, a sok buktatás az életébe került, a partvonal (talán meggyőződése ellenére való) napi tologatása még a bikaerős és ravasz természetet is megviselte. Isten nyugosztalja, hiszen neki is volt Istene! Nagyon is volt! Volt. Volt. Kár. Kár…

… Úgy száguldottam lefelé a lépcsőn, mint a Patyomkinban a gyerekkocsi, mivel egy nő elől egy másik nő után loholtam. Ez egy tökéletes préshelyzet akkor, mondanám, de nem mondom. Inkább azt, miképp folytatódott. Február volt, és a Várnegyedben egészen tavaszinak mutatkozott az idő. A tetők villogtak a napfényben; ha Isten lepillant, akár női térdeknek is nézheti őket, melyeknek majd vezekelniük kell mindeme villogásért. Tavasz volt februáriusban!!! A Szent Sebestyén templom harangjai méltóságteljes zúgással ontották a déli nótát: Bam-Bi, Bam-Bi – aztán meg így: Bim-Bam, Bim-Bam. Azon a helyen voltunk, ahol Klára asszony azt szokta kémi, hogy most forduljunk a Duna-parti lépcsők irányába, kizárólag a helyzet áttekintése végett. A Helyzetet mindig át kell tekinteni. KIára aszszony korát meghazudtolva, mint valami ifjonti szerető ugrándozott, szökellt mellettem. Árulkodni tilos, de ötvenedik évében is módfelett kívánatos volt ez a kortalannak tűnő hölgy, akit Klárának hívtunk. A menése, (az a csábítóan ringó!) külön mutatványnak számított, és jól fejlett, sokat próbált melleit még mindig szabadon lengette. Semmi zárt, abroncsos korlátozás, melyet a rafinált "melltámaszok" szoktak elkövetni. Klára asszony az a hölgy volt, aki még ifjú szeretői óvodáskorú gyermekeit (naná, hogy fiúkat!) is szereti elcsábítani, arra számítva, hogy van jövő, van jövőkép, hogy ő még 70 éves korában is olcsón tatarozható állagban lesz. Igy jött mellettem, amikor a szokásos lépcsőaljai mellvédhez értünk. Elgondolkodtam ekkor azon, hogy tegnap ilyenkor valamiért otthon ültem, és a feleségem meg almahámozással foglalatoskodott. Galádul néztem a konyha kövezetére lehulló, kunkorodó almahéjat s arra … aztán elhessegettem a gondolatot, de szerény vigaszként mégis csak Klára asszony füstszínű harisnya­nadrágjára gondoltam. A nemgondolás olykor még rosszabb gondolatokat szül! Az almagerezdek ott sorakoztak a kéjérzettől fölspannolt almareszelő előtt. Ma le lesz reszelve a nő, döntöttem el. Feleségem baljósan pillantott fel a foglalatosságából. A gyerek meg ébredezni kezdett a kis ágyban. Klára asszony most itt liheg a fülem tövébe, s azt mondja: egy kis mesterkedés, és a hétvégén két napra elugorhatnánk a kocsiján ide meg oda, de leginkább egy alig elkészült vidéki szállodába. Tegnap olvasta, hogy "próbaéjszakákat" lehet venni, s mi még ott nem jártunk együtt, hát borzasztóan izgatja a dolog, momentán erről akarna velem értekezni, hogy megoldható-e, mert ez döntő lehet a mi kapcsolatunkra. A kapcsolat különben alig féléves, mindazonáltal elég intenzív. Ezt Klára asszony alig követhető hivatali-üzletkötői elfoglaltsága teszi lehetővé, meg az én buzgalmam is. Mint egy őrült megyek e nem fiatal csirke után, mivel rendkívüli nőnek tartom, és csodálom, meg ismereteimet is akarom bővíteni, hát nem esik nehezemre. A többi, az olykor igen, mert a nő bizony szeszélyes: furábbnál furább, szokatIannál szokatlanabb kívánságai vannak. Eddig még állom a próbát. Otthon titkos naplót vezetek, ebben komoly összehasonlító (filoló­giai) értekezések vannak bizonyos futó kalandok szereplőiről, és néhány tartósabb kapcsolat hősnőjéről. De ez a perszóna lekörözi valamennyit. Lehet, hiúságom iratta le mindezeket velem, de titkos képességeimet úgy csalogatta elő, hogy szinte művésznek éreztem már magam, amolyan erósz-zseninek, kissé elferdült erotomán fickónak, akit a végzet vagy a szerencse környékezett meg e nő képében. Ugy képzeltem, hogy KIára asszony is megtalálta az ő legnagyobb gyémántját, és most azt csiszolgatja rendületlenül. Tűrtem, sőt jól és kulturáltan tűrtem, hogy csiszoljanak! A csiholás szó is használatos lehetett volna e tárgykörben. (Tudott kellően lángot csiholni.) Egyetemi fokon szeminarizált velem, s ilyen végmondatai voltak: (ilyenkor magázni szokott) "Jó Uram, ha maga bennem, én akkor magamon kívül!" Szóval rendesen föl tudott menni a stílusához, mint egy mostani, poénos szövegeket gyártó prózaíró, aki bolondítani képes néhány tucat, minőségi olvasóját (főleg nőket). Szerencsémre, én itt nem voltam író, csak olvasó. Hallgattam Klára asszony ismétlődésekbe is bocsátkozó, lihegő végszavait.

Hát bolondultam én jó darabig. Itt nem lehetett rövid mondatokat suttogni, itt a hosszú kéjben megmártott, (megszenvedett) mondatok, szövegtöredékek adták ki magukat leggaládabbuI. Valaki azt hihette, ha hallgatózott a legkülönbözőbb helyszínek (többnyire barátnői "lakosztályok", kölcsönbe kért szobák) ajtajain, hogy a nő átszellemülten fitogtatta műveltségét, s olykor aztán váratlanul nagyon eredeti lesz. Végül nem mentem el a vidéki szálloda kínálta (és Klára asszony áhította!) "próbaéjszakára", mert egy (névtelen) telefonáló figyelmeztetett. Mire is? Lényegtelen. Lemondtam az indulás előtt pár órával. Klára őrjöngött, a telefonba intett búcsút (szinte láttam a kezét), kirúgott, fenyegetőzött. Ekkor értettem meg: mégis eljárt felette az idő! Igaz, azt is megtudtam, a fél nap elég volt Neki arra, hogy egy alkalmi" próbaéjszakást" szerezzen, ha már lefoglalta a szobát. Ez bántott egy kicsit. És soha többé nem láttam Klára asszonyt. Egyszerűen a föld nyelte el, vagy az alkalmi ismerős is nagyra értékelte…‘ amit én is nagyon szerettem benne. S elvitte a világ szebb zugába, el a Duna mellől…

Ekkor H. úr azt mondta váratlanul, alighanem már találkozott ezzel a nővel, de nem rémlik a neve, vagy nem a KIára rémlik, különben minden stimmel. Barátunk csak nézett, de szapora kérdéseinkre sem árulta el, hogy miért nem ment el akkor, azon a végzetes napon. Vagy ki tudja?! S mire figyelmeztette az a névtelen telefonáló… ?

Megtehette volna, hogy fittyet hány a figyelmeztetésre, mint azon botor egyetemisták, akik a hetvenes évek elején, egy Ráday utcai albérletben, szobatársaim voltak, s délelőtti foglalatosságként csoporttársnőikkel "szeminarizáltak" holmi polgaz és terv/statisztika előa­dások helyett (közel az egyetemhez), de arra nem ügyeltek, amit én minden reggel elmondtam nekik: "barátocskáim – nem tudjátok sem a napot sem az órát! ­ha szirénázó mentőt hallotok, akkor a kolleginákat azonnal kidobni a Mátyás utcára néző ablakon, mert jön a szigorú erkölcsű rend(őr)főnöknő, M. kisasszony" – aki a sebészeti klinikáról hazaugrott hetente egyszer-kétszer ellenőrzést tartani, s mindig volt eredmény. Nekem meg csak annyit mondott: megint új szobatársai lesznek! Szirénázó mentőről mindig ez jut szembe. Meg az, hogy mi mehet egy baleseti sebészeten, ha a főnővér szirénázó mentővel jár haza, vizitbe. Elképzeltem, hogy az összes mentősofőr a kegyeiért eseng, ámbátor ő inkább már a hatvanas éveit tapossa. Hiába a nők mindenre képesek, nem ismernek lehetetlent, ha érdekeikről van szó, Ezért gyűlölhetnénk is őket, de sokszor éppen ezt csodáljuk bennük; a magunk gyöngeségét ragozgatjuk, s fölmentést keresünk. lIyen meg olyan fölmentést. Ne keressünk! Barátunk elpanaszolta Klára asszonyt, és kész.

Egy újabb kört tett elénk a barnásfekete, kissé megviselt arcú, cigarettafüstben pácolt felszolgálónő. A szája szögletében lévő halvány mosoly arra engedett következtetni, hogy az irdatlan IBOLYA-zajon át is követni tudta barátunk szépszomorú, tanulságos és befejezetlen történetét. Néztem ezt a barnásfekete, fáradt arcú nőt. Sokféle történetet tudtam elképzelni róla. Ha nem lenne még két mesére jelentkező barátunk, azt a játékot javasolnám, hogy foglaljuk össze e nő eddigi és majdani életét, s a különböző verziókat tárjuk fel előtte, mondjuk záróra után, s kössünk fogadást arra nézvést, hogy elfogadná-e ezt a szokatlan szituációt, s ha igen, melyikünk története találna legjobban. A vesztesek a holnapi söröket fizetik, mert H. úr holnap még városunkban lesz, s csak aztán utazik el Prágába. A barnásfekete kantinetta valahogy megérezte az agyamon átsuhanó őrült ötletet, de semmi bíztatást nem láttam egykedvű arcán. Azt hiszem sajnált kicsit bennünket. Itt töltjük az időt, itt költjük a pénzt. Igaz, még nem tudhattuk ki fizet, csak azt, hogy H. úr a vendégünk ma is, holnap is.

Újabb, talán az utolsó kör következett. A barnásfekete felszolgáló, akit kantinettának neveztem az irdatlan zajban, füstben – elénk tette a jéggé fagyott üvegeket, úgy, hogy melengetni kellett sokáig, mielőtt kortyolni kezdtük volna az italt. Záróráig még lehetett egy szolid óránk. Meséltünk hát. Egyik, írói körökben forgó asztaltársunk mélyen nézett H. úr szemébe, és ezzel a történettel szórakoztatta, mondta, mint a vízfolyás, azt hittük, hogy olvassa a talált szöveget.

" .Azt hallom, hogy az egyik közép-kelet-európai írótársam mostanában nagy becsben van: akaratán kívül és engedélye nélkül illetéktelen olvasókat toboroztak köré, s tette ezt országa – mely egyben neki hazája is! – Vers- és szövegértelmező munkaközössége (esetleg titkos GMK-ja), mellesleg politikai hangulatjelentéssel megbízott testülete; fáradtságos munkával kimutatta némely régebben közölt s néhány újnak számító verséről, hogy van bennük valami szokatlan. Az egyik vers magán- ­és mássalhangzóinak reciproka megszorozva a tárgyév hónapjával, és elosztva a megjelenésében ludas folyóirat évfolyamával, pontosan mutatta az ország adósságát, kemény valutában. A bizaImas iktatóban aztán a szorgos és túlteljesítő interpretátorok fülébe már így ment: kemény vers! A bankemberek bólintottak, akik valóban kilátástalannak ítélték, ítélik a helyzetet: tudtuk mi ezt eddig is, de lírában azért csak több és izgalmasabb. A költőt, ahogy mondják, úton-útfélen alkalmi szócipelők kitüntették első- és főrezonőr címmel, és még haragudtak is rá, mert felülről ellesett feltétlen elvhűséget és előmenetelt sejtetett. Más verseiben, más és egyszerűbb matematikai módszerekkel csupán verssorokat számoltak, aztán köbre emelték, talán még gyököt is vontak a rettentő nagy számból, s előttük hevert egy ártatlan évszám. De ha jobban megnézték nagyítóval, akkor már nem is olyan ártatlan. Szinte ezt keresték! sejtették, hogy Valakinek emlékezetes lehet (esetleg régtől álmatlanságot okozó); halála után még sokáig?, kiadhatatlan emlékirat elkövetésére sarkalló. De a szám lehet családi viszályokat szító is, ha éppen az ügyeletes, pimaszul ifjú szerető éveire rímel.

Ha már van ez a munkaközösség, dolgozzék. És dolgozott. És értesítette a legfőbb károsultakat. És várta, majd sürgette a kemény intézkedést. És tán zsarolta is azzal: megszellőzteti, ha nem lesz elég kemény. Az illetékes olvasók már rég nem olvastak folyóiratokat, pláne badar verseket/ szövegeket; de a TV történelmi propagandasorozatait, folytatásos szerelmi lihegéseit is mellőzték a főműsoridőben, s most lám, eretnekül, a szétkürtölt kóddal, zsebszámológéppel a betűk mellé ültek. Olvastak szakadatlan, és végtelen számú megfejtéshez jutottak.

Im, lőn a csoda: a Popper Leó-i "termékeny félreértés" kivirágzása az esztétika-elméletek mocsaras évtizedében. Persze, az igazán haszonelvűek (a tudást azonnal kipróbálók!) a kijött számokkal totóztak, lottóztak. Nyertek is!

A költő meg nyelt, visszanyelt egy-két szót, mondatot. De tehette, mert már úgyis a jövőbe látott, mint egy horoszkópszerkesztő, Brnó-i (brünni) most már párizsi cseh-morva író, aki csupán a megélhetés miatt, átverésből, a kajánság megtapasztalása kedvéért kalandozott horoszkópikus tájakon.

Az interpretátorok versre/ szövegre fogékony elitje terjesztette persze azt is, hogy csupán esztétikai szépségekért időz e szavak társaságában. Ezért hevert kollégám könyve, kéziratban, ki tudja meddig, árván várakozva egy ártatlan mosolyú műszaki szerkesztő polcán. Várva valami aláfirkantott engedélyre. Azt is terjesztették, hogy a szerkesztők az írók barátai; viszont az írók a szerkesztők ellenségei. Ezért van úgy néhanap, hogy a szerkesztők rákényszerülnek – a munkamegosztásból adódó szabadság okán-jogán! – a félelemre. Szabadon félnek a szerkesztők, mert látják a prédát és a rossz példát. Például közép-kelet-európai barátomat. Mert az írók mindig szabadok; hiszik, akik hiszik. A többség nem hiszi, csak azt tudja, hogy szabadság nélkül is van irodalom, sőt: igazán anélkül van! Ez a tétje: lehet-e így? Ezen a tájon így lehet. Lehet még egy darabig. Ha találkozunk Költőbarátom az életben, mint egykor Tomiban, (Konstancán) Ovidius szobránál, vagy Gdanskban a Hajógyári emlékműnél Mi3osz verse alatt, vagy a tűzijátékban pompázó Strugai-hídon, minderről megkérdezem; és megkérdezem Plovdivban is, a Lamartine-házban egy sejtelmes éjszakán: mégis ennyire fontos volna … ? Volnánk? Mernénk? Igen, egy igaz sorért kimernénk a tengert. Ettől fél a tenger. ..

E prédikálós hangú "röpdolgozat" láthatólag H. urat mélyen érintette. Érteni vélte a történetben fortyogó, majd barnásfeketén kicsapódó üzenetet. Hosszú ujjaival dobolt a féltenyérnyi, üvegektől és hamutartóktóI szabadon hagyott asztalon.

Az utolsó s igaz történet beígért előadója most elállt eme szándékától s H. úr heves tiltakozása ellenére a barnásfekete kantinettánál rendezte a számlát. H. úr szelíden fenyegetőzött, mondván: itt most ő tele van forinttal, s érdemtelenül vágtak hozzá ennyi pénzt, szívesen fizetett volna, de érti, érti … majd ott, ha átmegyünk a Károly-híd "kéklő szobrai" között, (azok szépséges sorfala között) és megkeressük azt a helyet, ahol többnyire ő szokott fizetni. Valamelyikünk azt javasolta, hogy vigyük ezt az egész tejbüfés IBOLYÁT is, a barnásfekete pincérnővel, az alkalmi hallgatókkal. H. úr nagyvonalúan helyeselt, talányosan mosolygott, most először az együtt töltött idő alatt. Melegítőfelsőjét a széktámIáról karjára vette, másik kezébe pedig már az asztal alól előkerült sportszatyorját (ami inkább egy elhasznált bevásárló alkalmatossághoz hasonlított!) kerítette, s indultunk is kifelé. Gomolyogtunk ki az IBOLYÁBÓL, utánunk a füst és a szomorú kantinetta rekedtes altja énekelt: Viszontlátásra, Uraim! Legyenek máskor is a vendégeink! Leszünk, leszünk, mondtuk magunkban, de előbb mindenestől H. úrral ellebegünk az ő aranyló városába, hogy ott szájtátva hallgassunk. Lesz miért hallgatnunk! Már most, ez a jóleső izgalom bizsergett bőrünk alatt. És szívtájon is. És lélektájon is. És sörtájon is!

H. úr ment elől a Kossuth Lajos utcán. Kellemes, barnásfeketén csillogó éjszakában búcsúztunk Tőle a szállodaportán. A lift nem működött: így hát lépdelve szállt a legfelső emeletre.

(1981-1988)

 

< vissza prózakötethez