„Nem bizonyos, hogy a regény az ő műfaja, az irodalmi szintű szociográfia letéteményese ő, és úgy tűnik, megújítója lehetne e műfajnak a romániai magyar irodalomban” – írta még 1970-ben Ilia Mihály, Beke Györgyről. Aztán az elmúlt esztendők a kitűnő szemű kritikus vélekedését, várakozását fényesen igazolták. Beke György riport-, szociográfia-, vagy akár interjú köteteivel a romániai magyar prózairodalom egyik tartópillére lett Sütő András, Szabó Gyula, Bálint Tibor és Szilágyi István társaságában. Ha valaki a romániai magyarság életéről akar hiteles képet nyerni, akkor én gondolkodás nélkül Beke György könyveit ajánlom eligazító kalauznak. Olyan kitűnő művekre gondolok, mint a Magunk keresése, a Feketeügy, vagy – Ady szűkebb pátriáját faggató, embert és tájat megszólaltató legújabb riportkötete: – a Szilágysági hepehupa.
Az Éjszakai biciklisták Beke György negyedik regénye, a hatvanas évek közepén játszódik. Az író korábbi riportjaiból már jól ismert témát – az ingázást, az életformaváltás személyes és közösségi gyötrelmeit – ezúttal egy nagyobb kompozícióban járja körül. Három sors, életút köré szerveződik a cselekmény, de a három ember élete egyben a székely férfiak jelentős többségének mindennapjait is híven tükrözi. A rohanó korral lépést kell tartani, élni kell, munkalehetőségért a városba tódulni, a szívdobogást hatalmas gépek, hajnali munkásvonatok zakatolásához állítani. Ez nem könnyű dolog. Géza, a legfiatalabb ingázó – akinek zsebében már ott lapul az almérnöki diploma – képes alkalmazkodni a korhoz. A munka mellett óriási energiával tanult. Míg társai, falubéli barátai kártyáztak, szórakoztak a fapados munkásvonaton, ő ott is bújta a könyveket, a vasárnapjait is föláldozta. Már komoly ígérete van, hogy lakást kap a városban, s ezzel végeszakad a fárasztó utazásnak. Ferenc, aki felnőtt fejjel kezdett ebbe az életmódba, egyszer már a nehéz időkben „magas polcon” volt. Ifjonti hévvel részese, végrehajtója az ötvenes évek túlkapásainak, amit mai napig sem bocsátanak meg falujában, sőt közvetlen családjában sem. Megkeseredett ember. Bezárult lélek, akit talán egy régi szerelem feléledése rántana újból a napvilágra. De az a lány, akit a mozgalmas idők hamis szavára inkább figyelve elszalasztott, már mostani ingázótársa, József felesége. És a dolgok változtathatatlanok. Ferenc és József között csak a gyűlölet nő, míg hajnalonta és késő este nyomják a pedált, s talán egymás gyilkosaivá lennének, ha Géza nem lenne velük. Íme előttünk a három biciklista. Viszik magukkal a falut, hozzák a várost. Állandóan úton vannak, az igazi megérkezés minden reménye nélkül. Az utazás már álmukat is kisajátítja. Az író egyedül Gézának ad lehetőséget a boldoguláshoz.
Beke György a három főalakon kívül sokfelé pillant. Éles, filmszerű vágásokkal montírozza egymás mellé az átalakulóban levő falut és a gyári környezetet. Mindezt szociográfiai hitellel teszi. Mondhatnánk, hogy egy regénnyé konstruált nagy riporttablót látunk, amely mégsem igazi regény, mert bármily paradoxnak is tűnik, ez a tiszteletet és bámulatot érdemlő valóságismeret most a regény egynemű, és elvárható „megemelt” közege ellen dolgozik. Sokszor a mellékfigurák egyénítése sikerült jobban, mint a fentebb említett három főalaké. S így érezhetjük emberibbnek, és egyúttal drámaibbnak Tarajos főmérnököt, vagy Péter Antika kiszámíthatatlan tragédiába helyezett alakját. Ezen észrevételek ellenére, végig izgalmasan bonyolított, szépen megírt művel van dolgunk, amelynek értékét a témaválasztás egyedisége is növeli.
Beke György igazi szépírói rangját – véleményem szerint – az eddigi regényein túlmutató és pótolhatatlan riport-könyvei adják. Minden esélye megvan, hogy ezekből hamarosan megszülessen a várt nagy összegezés. De kell-e azt majd feltétlen regénynek nevezni? (Dacia, 1975)
(Magyar Hírlap, 1975. szept. 26.)
< vissza prózakötethez