Hajnali váróterem – pontos és kifejező cím: a két egymásnak feszülő szó izgalmában ott látjuk az időt és a költeményt is, tehát léthelyzetet jelölő képes beszédről van szó. Szikszai Károly alaposan megkésett, első verskötetének címe ez. De nyugodtan nevezhetnénk versválogatásnak, mert a költő már túl van azon, hogy a költészet ifjúsági matinéin az újabb indulók között holmi teoretikus megnyilatkozásokkal helyet pereljen magának, vagy éppen formai külsőségekkel divatozzon. Talán másfelé visz útja, ha öt éve nem akasztják el – igazságtalan szűklátókörűséggel – egy teljesen kész, a mainál reménykedőbb és lendületesebb kötetet. Így a „reménykedőbb” oldal már nem volt vállalható a krisztusi korba ért férfi számára. Haszon és kár egyaránt származik az előbbiekből. A költészet szerepében való jogos szkepszis erősödik fel, s néhány hosszú versben amolyan testámentumokat, „zárszavakat” ír. Belénk ültet olyan borzongatóan hideg, de ugyanakkor sugallatos kérdéseket is, mint például: „Elolvassák-e verseink mögött a csöndet?”
Szikszai Károly fogva tart ebben a költészet utáni csöndben, most ott ülünk vele, asztalánál, és kinézünk a gomolygó füst mögül. És persze: a kipihenhetetlen éjszaka után ez az a hajnal, amiről szó lehet, s váróteremnek nevezzük mindazt, ami körülvesz: de lehetne ez egy vendégeitől búcsúzkodó vendéglátóipari egység is éppen, bár nincs kedvünk még menni, elutazni: maradni meg nem nagyon érdemes. Várakozunk hát egy darabig, talán történik valami, s lesz erőnk odafigyelni erre a váratlan történésre. Váróteremnyi ország vár, alszik és könyököl a billegő asztalon. S az „erős” könyök időnként lecsúszik az éjszakai asztalról, s gyámoltalanul keres egy biztos lassulási helyet a levegőben, közel a földhöz, ahol még zsibbadt a két láb. De ezeken kellene elindulnunk valaki felé, vagy egy szelíd lokomotív elé. Szóval – csaknem reménytelen vállalkozás. Az ezredvégen vagyunk: bombaárnyékosra felpumpált szívű költők harsonáznak, mások meg végleg kivonulnak a költészetből, s vannak, akiket kilakoltatnak a tőmondatokból is.
Szikszai Károly kötete hajnali-reggeli naplóként olvasható. A fontos bejegyzések (a versek) mindegyre azt erősítik, hogy csakis a megélt élethelyzetekből lehet hiteleset írni, olyan verset, amelyben egy ember önnön „stációit” is képviseli, habár az istenüléshez semmi kedve. Ez a kötet szűkre szabott keretei között is folyamatot kíván érzékeltetni s benne a költő eszmélkedésének állomásait: ahogy a naiv kamasz csodálkozik, s majd ifjúként kérdez és tagad, aztán mindezt felnőttként, iróniával és fölénnyel, keserűséggel „megemészti”. És ítélkezik is, mert saját arcában látja a nagy szellemvasúton elzúgó „eltékozolt arcokat”. Tökéletesen fölfogja helyzetét, s így a várótermi lét struktúrája előtűnik a pontosan időtlenített – mindenre későn és mindenhez korán – hajnali megvilágításban. Mindehhez háttérként jön a gomolygó Duna-parti köd, s az éjszakai cigarettafüst glóriája. Szikszai úgy bolyong, jár-kel Budapesten, mint tette egykoron Somlyó Zoltán, s talán neki is eszébe jut a híres Somlyó-vers néhány sora: „A szűk Könyök uccán hazamegyek, / most hajnali három óra, / Istenem, vezess a jóra!”, mikor saját, nem dalszerű verseit fogalmazza. A költő betér a nappali fényben porosnak tetsző szerkesztőségekbe, de nem verseit kínálja, hanem kelendőbb rajzait, grafikáit, s ha megkérdik, hogy verset ír-e még, talán szégyenlősen vagy önérzetesen távozik. Ír, ír a hajnali naplójába, ilyen sorokat: „Nem minden költő ír verset (…) Versként hordozzuk önmagunkat”.
Ebben a kötetben csak néha téved ki a „Nagyszavak körútjára”, s ekkor érződik az önmaga fölé növesztett manír: nem egész versekről van szó, csupán elhagyható részletekről. Az elmetaforizált sorskérdések nem épülhetnek szervesen ebbe az intim, közvetlen hangú versvilágba. Sajnos, hogy éppen egyik különösen szuggesztív sodrású versét (A megérkezés stációi) koptatja ilyen fogásokkal.
Szikszai Károly eredendően képalkotó, képelőhívó költő. Akárcsak nemzedéktársaira, rá is Csoóri bátor és invenciózus metaforái hatottak felszabadító s bénító hatással. Erénye viszont, hogy nagy kompozíciós készséggel rakja fel képeit, hasonlatait, a gondolatokkal is kifeszített versvászonra. Úgy ítéljük meg, hogy ez a képi fegyelmezettség, takarékosság a rövidebb versekben valósult meg jobban. Főleg az első két ciklusban említhetnénk szép számmal hibátlan darabokat. (Piac, Mintha te jöttél volna, Viharban, s a Napló-ciklus versei. / Ezekben a versekben, s még jónéhányban, a vershelyzet tökéletesen megfelelő képi tartományt mozgósít: az őszinteség már-már romantikus ízekkel fűszereződik, amikor a legintimebb szférákba is elkalauzol a költő. Látszik, hogy csak maga helyett beszél, szinte érezni lehet a szívlüktetést, a lélegzetvételt, egyszóval: a dikció elkapott hitelességét.
A kötet, kezdeti elégedetlenségünk, kesergésünk ellenére is létével igazol egy költőt, aki talán előbbre tarthatna, ha nem „válogatott” verseivel lenne kénytelen startolni. „A régi tavaszok elégtek mint a szén” – írja, s ebbe a „kötet-urnába” kellett menekítenie a lényeget, a legkisebb közös többszöröst, amelyből az egész történés kirajzolódhat, s kiszámolhatják mindazok, akik bíztak és bíznak a költőben. Ő azt mondja, előző szép sorát folytatva: „kormot töltögetnek valami dobozba”, tehát pontosan jelöli az elégetett szén távlatát is. De ez a korom hiteles, s vele bármi fölrajzolható ama váróterem nem éppen hófehér falára: akár komolyan is vehetjük tréfás egysorosát: „ez a korom volt egykoron az én korom”. Mi tudjuk, akik ott ülünk az elkoszolódott fal előtt, hogy a hetvenes-nyolcvanas évekről beszél. (Hajnali váróterem, Magvető. 1985.)
(Könyvvilág, 1985/10.)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez