Egy tiszta embertől búcsúzom, egy legendás lap, legendás főszerkesztőjétől, aki maga persze tiltakozna e jelző ellen, ha személyére vonatkoztatom. Mert természetes szerénysége, igazságszeretete kerülte az efféle fellengzősnek tűnő megfogalmazásokat. Azt mondaná: tettem a dolgom, vagy ahogy Márton Áron, Erdély szent életű, mártír püspökének jelmondatából kölcsönözzük, melyet Vörös László is nagyon jól ismert: Non recuso laborem, azaz nem vonakodtam, nem futamodtam meg a munkától.
De ki is volt ez a tiszta ember, ez a hajlíthatatlanul becsületes, bátor főszerkesztő, aki a „nyüszítve támadó gyávaság” korában 11 kerek évig, 1975–1986 között állt a szegedi Tiszatáj élén? Talán nem szerzői elfogultság részemről, ha sokakra hivatkozva mondom, a legjobb, legtágasabb horizontú magyar kulturális folyóirat élén, amíg politikai okokból szerkesztő-társaival együtt le nem váltotta a késő Kádár-korszak, szép eufemizmussal puha diktatúrának nevezett őrlető gépezete, nem létező cenzúra-hivatala, följelentő gondolatrendőrsége. Ahogy immár tudható, mindez történt a pártfőtitkár személyes utasítására, mert ki tudja miért, különösen érzékeny volt 1956-ra, s magára vette ama nem éppen patyolatos inget…
Három év múlva, a rendszerváltozás hajnalán, Nagy Imre és mártírtársainak temetése után, 1989 júliusában rehabilitálták Vörös Lászlót. De már nem lett többé főszerkesztő. A posztot ifjabb szerkesztőtársaira hagyta.
Vörös László Mélykúton született 1934. október 14-én. A középiskolát Kiskunhalason az éppen akkor államosított nagyhírű Szilády Áron református gimnáziumban végezte, ahol az államosítás után is maradtak kitűnő tanárok, maradt a híres sziládys szellem, ahol például Ady Endre költészetének szeretetére okították, beléplántálva tán legjobban magyarságféltő- és Istenfélő gyönyörű verseit, melyeket Vörös László legtöbbször idézett tanítványainak. Szegeden volt egyetemista 1957–1962 között, magyar–történelem szakon végzett. Egyetemi docensként a József Attila Tudományegyetem újkori magyar irodalomtörténeti tanszékén oktatott 1962-től 1996-os korai nyugdíjazásáig.
1967-től a Tiszatáj rovatvezetője, majd 1975 közepétől leváltásáig és a lap betiltásáig, tehát 1986 júliusáig főszerkesztőként jegyzi a legendás folyóiratot.
Utolsó interjújában, melyet ez év júliusában adott a Magyar Nemzetnek, így jellemzi a Tiszatájat, amely az egyetemes magyar irodalomnak – külön hangsúllyal beleértve a határainkon túli írókat – értékfelfedező- és őrző orgánuma volt. Illyés Gyula, Sütő András, Kányádi Sándor, Csoóri Sándor és mások legjobb kéziratainak állandó és kitüntetett publikációs helye.
„A folyóirat az egyik zászlóvivője volt a szellemi megújulási, demokratizálódási folyamatnak. Irodalmi értékeket segített napvilágra hozni, lehetővé tette, hogy az olvasóközönség ezekhez hozzájusson. Az én szerepem a két munkatársammal, Annus Józseffel és Olasz Sándorral az volt, hogy mertük vállalni annak az akkor nem kevés veszéllyel járó munkának a kockázatát. És megtorpanások, kerülő utak nélkül, viszonylag következetesen véghezvittük.”
Ezeknek a kemény, mondhatni lidérces éveknek részrehajlás nélküli pontos látleletét írta meg Vörös László Szigorúan ellenőrzött mondatok címmel, mely tavaly látott napvilágot a Tiszatáj könyvek sorozatában, s melyről rádiónkban is szóltunk. A könyv témája az alcímben olvasható: A főszerkesztői értekezletek történetéből, 1975–1986. A szocialista kultúrpolitika, amint a hírhedett és ugyancsak szorongásos főszerkesztői értekezleteken gyakorlatban bemutatja a három T (támogat, tűr, tilt) elvének „ékes virágait”, azaz leginkább az úgynevezett közléspolitikai hibákat, melyben a Vörös László főszerkesztette lap bizony élen járt. Tizenegy éven át írta, jegyezte gyöngybetűivel ezen értekezletek krónikáját, hogy aztán szinte végrendeletként, alapos jegyzetanyaggal, névmutatóval asztalunkra tegye a korszakot hideg objektivitással átvilágító és leleplező dokumentumot, bízvást mondhatjuk: ezt a nem akármilyen titkokat tudó, hiteles forrásként használható tankönyvet.
Mivel a Tiszatáj szomorú végjátékában sorsunk szorosan egybefonódott, és barátságunk méginkább elmélyült, jó volt olvasni e könyv mottójaként, kitüntető, holtomig őrzendő dedikációja fölött, Ady sorait, melyet Vörös László, az ember, az irodalmár, a főszerkesztő mindig bátran képviselt és vallott:
Nem poéta-fajták okozzák!”
Vörös Lászlótól ma déli 12 órakor vesznek végső búcsút szülőfalujában, Mélykúton a Kálvária temetőben.
Kedves László! Drága Barátunk! Immár tudjuk és legkedvesebb költőddel mondjuk: Téged „Csöndesen és váratlanul átölelt az Isten.”
Legyen meg az Ő akarata. Tiszta és romolhatatlan emléked megőrizzük.
Nyugodj békében!
Elhangzott a Magyar Katolikus Rádióban 2005. október 8-án reggel.
< vissza Ha kérdeztek... prózakötethez