ÁGH ISTVÁN HATVANÉVES
Bizony csak folytatni kéne gyönyörű versének gondolatát. Pontosabban: hagyni szabad rezgését a lélek napsütötte méhesében, hogy fájdalmait is a képzelet törvénye szerint csalhassam elő, holott nem ez volna mostani szándékom. Hagyni csak a „véletlen hajó” lassú úszását, mint ahogy hagyni és tanulni a költő már sietést feledő sétáit, szinte sztoikus nyugalmát a jóság szelíd mosolyával övezve.
De előbbről kezdem, a verssor emlék-szavát a valóságos emlékezet vizeire siklatom. Az 1970-es Szép Versekben láttam először portréját Balla Demeter felvételén. Fiatal, megnyerően nyílt tekintet, csíkos ing, vállra vetett, de két kézzel markolt pulóver, a szájban cigaretta, s a háttérben egy autó sziluettje. Mintha a város is a költővel akarná hitelesíteni magát. Ekkor már 1971-et írunk. Harmadik verseskönyvének, A tündér megkötözésének éve. Hihetetlen, de a bejegyzés szerint 1971. III. 24-én, születésnapján került birtokomba. Az egyik első könyvem fővárosi létem kezdetén. A költő meg éppen krisztusi korban. Hamarosan az Alpári Gyula utcai szerkesztőségek sötét lépcsőházában hallok róla (ott ahol minden megtörténhet, leüthetnek és akár íróvá is üthetnek): ő Nagy László édesöccse és a Harangszó a tengerészért költője. Én meg egy irkányi verssel éppen Nagy Lászlóhoz igyekszem. … És soha el nem árult, hódító képzeletemben tüstént bátyáimmá fogadom őket. Leszek a testvértelen legkisebb fiú, akinek tán nem véletlenül volt gyerekkorában a Somló az egyetlen tájékozódási pont: ha „közel gyütt”, biztos eső-jelző. Mint az ukki vagy a bobai állomásról a mozdony mihozzánkig hallatszó sippantása. Tudtam vagy csak sejtettem, tőlünk napkeletre, ott a felsőiszkázi szélső házban nagy költők születtek.
És Ágh István a „ballonkabátok őszében”, a Parlament előtt 1956. október 25-én másodszor is megszületik. A barbár mészárlók golyótüzéből innen tápászkodik és támad föl az elsőéves egyetemista, hogy” sebének bűnét” a géznél is fehérebb papírokra rejtse. Mondhatni: innen tudatos a költői, szépírói pálya.
Nincs még negyvenéves, amikor bátyja, Nagy László meghal. Most kerül csak igazán „elveszejtve és szabadon” a csonkult családi kör fókuszába. Ennek éppen húsz esztendeje. Az eltelt időben Ágh István nemcsak nemzedékének, hanem a kortársi magyar irodalomnak is az egyik kiemelkedő alkotója lesz. Mintha a termést egyszerre két zsákkal hordaná a padlásra. Az egyikben búzát, a másikban rozsot visz. Akarom mondani: verset és prózát, melyek mégis egyforma fajsúlyúak, ha mérlegre kerülnek.
Vers, próza, emlékezés, szociográfia, esszé, gyerekeknek való mese, műfordítás egyként kezére áll. És a tehetség természete és hajlama maga a megmagyarázhatatlan csoda! Ahogy bátyja korszakos versei után a szülőföld és a család neki más árnyalatokkal, elsősorban lírai fogantatású prózában nyílik meg igazán. Lassúdan, szépen mesél. És pontosan leltároz. Mert olyan világról tudósít, ahonnan már az utolsó parasztok is kihaltak. Ő nem tévedhet és nem is felejthet. Mégis bensőséges, opálos fényű tájat mutat, mintha füstön át, vagy inkább nyári forróságban vibrálna az a kép, amely ránk vetül. Ringatózunk a mondatain.
„Az én parasztgyereknemzedékem” kezdi valamelyik emlékezését. Sose láttam és hallottam még így tömörítve ezt a három szót! Ahogy elég csak olyan versértékű könyvcímeire gondolnunk, mint A madár visszajár, Üres bölcsőnk járása, Utolsó terelés az őszi legelőn, Kidöntött fáink suttogása. Suhanó gondolatok nyugszanak le abban a kidolgozott grammatikai térben, amelyet teremt. Cigarettafüstben, az asztalára besütő Nap járásával együtt haladva rója gyöngybetűit a minden betűk útján. Akárcsak álomi napraforgója ama felejthetetlen Édesanya-versében.
Ágh István gondos író. Rend van körülötte, ahogy gondolataiban is. Fegyelmezett és figyelmes olvasó. Ez szerkesztői erénye is. Tanúsíthatjuk valahányan, akik még itt rohangálunk, kapkodunk körülötte. Ő nyugodt. Mert nyugalmát már kivívta.
Boldog vérem írta egykoron versei summája fölé. Ez a boldog lüktetés, kedves István, Gyümölcsoltókor s mindenkor, túl hatvanadik éveden is, sokáig éltessen!
(Rövidített változata a Hitel 1998/3. márciusi számában jelent meg.)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez