Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

Csordás Gábor első verseskötetéről

Aki Csordás Gábor kötetét olvassa, és a fülszövegre is vet egy pillantást, ugyancsak álmélkodhat, miszerint ez a most is még csak harmincadik évében járó fiatalember már kamaszfejjel, 16 évesen bemutatkozott a Jelenkorban. És az sem mellékes szempont, hogy éppen Csorba Győző konfirmálta költővé. Francia tájakon egy Rimbaudnál, mifelénk (csak e századnál maradva) Nadányi Zoltán, József Attila, Dsida Jenő és később Weöres Sándor esetében alakultak ily kedvezően a dolgok, mármint hogy a csodagyerekként feltűnt ifjú poétákból a csodát részben vagy teljes egészében valóra váltókat emlegessem. Olcsó fogás lenne Rimbaudból vagy mondjuk Weöres Sándorból, levezetni valamiféle Csordásra is érvényes tételt, vagy éppen velük ellenpontozni az ő útját. Nem is beszélve arról, hogy mennyire félreértés, gyanús felhang árnyékolja be az irodalom- és művészettörténetben oly gyakorta használt fogalmat. Mondjuk ki: legvégül csak a megírt művek, a valóra váltott tehetség számít, s ez vet fényt az indulás helyzeti értékére. És jegyezzük meg: nagyszerű dolognak tartjuk, ha valaki húszéves kora előtt – amikor a lélek és a szív legérzékenyebb és legfogékonyabb mindenre – lehetőséget és bátorítást kap ilyesfajta eretnekségek műveléséhez.
Ennyit a háttérről, ahonnan talán kitetszik, hogy Csordás Gábor „régi motoros”, hiszen tizenöt éve írja és több kevesebb sikerrel publikálja is verseit; mostanában már kilépve az indító Jelenkor és Pécs falai közül – a Kortársban, Alföldben, Forrásban és az Életünkben. És sorolhatnék több pécsi illetőségű vagy éppen országos antológiát, ahol találkozhattunk nevével.
Csordás már a hetvenes évek legelején írt néhány kiemelkedően fontos verset (azokon csak némileg javított a kötetben), de azok valahogy nem találták meg az utat a folyóiratokhoz. Talán nem is sokat törődött ezzel a ténnyel, hiszen ideje sem volt nagyon rá, mivel orvosi egyetemre járt és ott tudvalevőleg tanulni is muszáj – bár eltehette az ilyesfajta dicséreteket: „tud verselni, gyakorlatilag is birtokában van a poétikai kódexnek, stb.” De amiről a versek szóltak, arról nemigen akartak hallani a szerkesztők. S tán még nehéz helyzetben is lehettek, mert a mondandó szabatosan volt föltálalva, nem szabadvers kuszaságú, vagy éppen rébuszoktól hemzsegő félreértett ún. magyarországi avantgardeban. Csordás biztosan értette a szerkesztők nehéz helyzetét, de szerencsére nem tágított a József Attila-i tisztaságú verseszménytől. Nem akart megfelelni a kényszerítő elvárásoknak. „nem tudom jól értettem-e / hogy nézni honnan kellene / bársony búzát folyamok selymét / látván szelídebb dalt teremnék / lerugva alvók álmait / ébredők csalódásait / csillagképek gagyogva / álmaimba kivándorolva / tiéd lehetnék” írja a Nem tudom című versében. Másutt pedig ilyen fintort vág:

úgy dalolnék akár a csíz
ha tudnám miféle a csíz
süketek közt a száj szabad
ingyen dudva a gondolat

(Kraut)

Talán kötetének legnagyobb vállalkozásában a Kraut című kilenc tételes elégiában ilyen szkeptikus ajánlással indít:

minden sorodban lámpa ég
eredj vers légy dotációs
folyóiratban töltelék

Jól érzékeli azt a fordulatot, amikor könnyedén, sőt támogatva átmegy a folyóiratok szigorú szűrőjén, a mellébeszélés, külsődleges jegyeiben roppant modernnek tűnő léggömbhámozás, mivel azzal nem lehet baj: „tilos az egyszerű beszéd / a szintaxist düh veti szét / tilos a míves gondolat / híd mely a víznek tart utat /”
Félreértés ne essék: Csordás nem a kétes értékű, publicisztikával telezsúfolt, a hatvanas évek legelején dívó lírát óhajtja föltámasztani (ld. a Tűztánc nemzedék akkori teljesítményét), csak észreveszi és érzékeli miképp estünk át ama mondabeli lovacska másik oldalára. A költő és általában a költészet – úgy tűnik – kiszorult a nagy társadalmi színpadról, esetleg statisztál, vagy zárójelbe téve önmagát, viccelődik, bukfencezik, akár az udvari bolondok.

három munkás mendegél
táskájukban a kenyér
rég nem a költő dolga
van-e hozzá uborka

– jegyzi föl Változatok J. A. témáira című versében.
Csordásban is joggal merül fel a kétely – hogy a kor színvonalához közelítsek némiképp egy autós hasonlattal – miszerint a költészeti Forma I. futamokat tán mégsem Magyarországon futják mostanában.(Igaz, egész pontosan a helyszínt senki sem tudná megnevezni). Kérdés, érdemes-e akkor futni, vagy akár tartósan jelen lenni egy másodosztályú gokart-versenyen? Sőt, még itt is azt a tényt latolgatni állandóan, hogy csúszós pályán sem az elkoptatott, sem a vadonatúj gördülő alkalmatosságok (kerekek) nem éppen célba- és célravezetőek. A tökéletes karambol mindkét felől fényesen bizonyítható.
Csordás ura költői eszközeinek. Szikár és fegyelmezett. A legnyilvánvalóbb példaképe ebben József Attila, ha úgy tetszik, egy jól kipróbált „középutat”, zárt formákat választ, s így mondja el robbanni kész gondolatait. Itt tör eredetiségre, gondosan ügyelve arra, hogy értsék és megértsék szavát. (Most nem beszélünk a szándékos félreértőkről.) Azt írja lakonikusan: „arról írok ami van” – de nyugodtan hozzátehetjük, ebben benne foglaltatik az „ami lehetne” gondolatköre; a hiánnyal, a ninccsel való állandó szembesítési igénye. Ha már ennyire eljátszottunk a szavakkal, muszáj idézni egy másik költőnek, Utassy Józsefnek idevágó sorait:

Írni arról kell, AMI NINCS!
Mert ami nincs, vallom, LEHETNE!
Erre tanított a BILINCS:
az AMI VAN muszáj szerelme.

De utalhatnánk József Attilára, aki a széthulló, darabjaira hulló van-ról ír az Eszméletben.
Csordás a jelen és a közelmúlt másíthatatlan tényeit leltározza, szinte már szociológiai módszerességgel. Nem hagyja ki a komponenseket sem, így az eszméket, melyek a fejekben kavarognak, a legbelül nyüszítő ösztönöket, és úgyszintén nem a foglalkozások, szakmák sorát. És ez a van, ítélkező és elégikus egyszerre. Ha halottra fáradt szövőnőkről, ingázó bányászokról, „boldog jövőnk a lakáshivatalban” perspektívájú fiatalokról, átvert értelmiségiekről, vagy a hétvégek csalóka respublikájától mámoros – különben nagyon is józan bürokráciát termelő – hivatalnokokról ír. A nyájas olvasó figyelmébe ajánlom e témakörből az itt szereplő versek felét. De mint legeredetibb példát hadd említsem a Rousseau Park Rezervátum című verset. A kötetben igen nagy hangsúly tevődik a közelmúltra, a hatvanas évekre, amely 1980-ból nézvést akár konzervatívnak is minősítheti a rákövetkező évtizedet. (Van, aki persze a hetvenes éveket egyértelműen reformista évtizednek látja.) Én is osztom azt a nézetet, hogy a hatvanas évek, és főleg második fele, karakterisztikusabb jegyeket mutat. Csordásnak van két kiemelkedő verse, amely szinte évenként tájolja be ezt az évtizedet, eszméivel, reményeivel, nevezetes figuráival egyetemben. Érdekes, hogy mindkét vers amolyan levélnek íródott, ahogy címünk is mutatja. (Levél Cseh Tamásnak és a Jádi Ferencnek ajánlott versről van szó.) Az előbbi vers utolsó szakaszát idézem, mint nagyon jellemzőt; már sehova sem mutató, vagy mindent megkérdőjelező évtizedzárást: „hatvannyolcban a világ más volt / helyben futótűz bóbitás / parazsam rámhamvadt a ház / kettő balos lett egy piás / egynél a gyerek iskolás / és azt mondja: Tamás bátya”
Szép lassan kiderült, hogy a „csecsemőhit odavan” és következésképpen „eltérített gép” lett az ifjúságunk. Csordás nem is kezd nosztalgiákból légvárakat építeni, mert tudja, nem érdemes, de felejteni sem akarja hű európaiként az évtizedet, annak legalább kulminációs pontját, ahonnan sokfelé lehetett nézni, amikor sokat lehetett remélni, hogy csak a P betűs városoknál maradjunk: a 68-as Párizsnál és Prágánál.
A hetvenes évek közepén, amikor elsáncolódni látszik a valamikori remény, ezt írja: az Egy tó című versében:

most végződik a negyedszázad
csókot dob
Guevara géppisztolyának
gazdag kérők ágyába bújnak
szerelmeink
a győztes forradalmak
s meglátod ép érrendszerünk
meszes
indái közt dobjuk le fegyverünk

Másutt pedig így vonja le a következmények tanulságát:

utcán nem beszélünk
zárjuk a kertkaput
vesénket leverték
a párizsi zsaruk
bennünk mint kikapcsolt
gépben a motor hűl
pattog a múlt s bár nem
kopik gyorsan avul

Úgy gondolom, hogy ennek a mára már valóban „avuló” közelmúltnak Csordás méltó emléket állított verseiben.
Nem szokás mostanában az ifjú költőket már klasszikus elődökkel vagy éppen kortársakkal, nemzedéktársakkal összevetni. Én mégis ehhez folyamodnék, mert talán kicsit világosabban
utalhatok így Csordás költői habitusára. Ez az olvasónak is amolyan kapaszkodó lehet. József Attilát többször is említettem. Kortársai közül pedig sok rokonságot mutat a nálánál csaknem 10 esztendővel idősebb Péntek Imrével és Petri Györggyel. Péntekkel a megformálás és szerkesztés nagyfokú biztonsága, valamint a hasonló problematika fölvetése okán; Petrivel pedig a filozófiai gondolkodás logikus véghezvitele és igényes versbeszövése rokonítja. Külföldi példákat is érdekes módon az előbb említett évjáratból találhatunk. Elsősorban a hatvanas évek végén föllépő – mára elhallgató ún. krakkói csoport legjobb tehetségeit említhetném. Így Kornhauser-t Zagajewskit, Kronholdot. Vagy az NDK-s Volker Braunt, akitől éppen Petri fordított kitűnő verseket.
Nem tértem ki – úgy is hosszúra nyúlt ez a bevezető – Csordás képteremtő erejére, szerkesztési bravúrjaira, a hat ciklus elé tett frappáns és találó mottók értelmezésére, stb. Annak idején lektori és szerkesztői jelentésemben a Kiadó meggyőzésére inkább ezekre tettem a hangsúlyt. Most az eddig megtett, elég göröngyös út eszmei, tartalmi jegyei közül próbáltam fölvillantani néhányat.
Örüljünk annak, hogy e a jelentős első kötet megszületett, és reménykedjünk, hogy nem kell ilyen sokáig várni a következőre. (A nevelő nevetése, 1980. Kozmosz)

Elhangzott az Írószövetségben a kötet bemutatásakor.



< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez