SZABÓ FERENC: SZOMJAZOD, HOGY SZOMJÚHOZZALAK
…és itt van, egy szép köntösű-küllemű könyvben száznál valamivel több verssel, melyeket az elmúlt tizenöt évből válogatott, tehát fontosnak tart. Komolyan veendő a költő Szabó Ferenc barátaihoz intézett ajánlása, amely mintegy utószóként eligazító lehet, hogy itt miért így s milyen tematikák következnek, ha legszemélyesebb megszólalásaiból válogat. Higgyünk ennek a tárgyilagos megközelítésnek, de méginkább a kötet nyitányaként szereplő három versnek, amelyek képesek fölmutatni e költészetnek, költői habitusnak a lényegét. A három gongütés közül az egyik a címadó vers: Szomjazod, hogy szomjúhozzalak. Találó címválasztás, hiszen az ember és ember közti szomj útját járja be egészen a legmagasabb rendű szomjig. Ember és Isten között olyan vágyakozásnak, kölcsönös és sugárzó szeretetnek, feltétlen bizalomnak tudjuk és tételezzük, amely a hit hídján közlekedik, s tévelygések, kétkedések után eljut a Hozzád tartozom magasáig. (Ez cikluscím is a kötet zárókövében, ha tetszik: pillérében.) Tehát a hang végig vonul, rezeg a könyvön, még a látszólag más tematikájú verseket is delejesen tartja ebben az erőtérben. Itt említem meg, hogy a nagy misztikus költő, Keresztes Szent János, az „éjszaka szentje” nem véletlenül lesz hegyi vezető és magaslati pont az Énekek éneke versei között kissé tanácstalanul botladozó olvasónak, a versek túloldalán. S így érthetőbb is Szabó Ferenc vallomásokkal átszőtt, valóban kitárulkozó lírai modellje.
Egy verseskönyvről nem tudunk, és nem is szabad mindent elmondani. Találkozásunk a verssel legalább akkora titok, csoda, mint az, hogy miképp születik. Aztán megnyílik-e, vagy sem, de pontosan sosem úgy, ahogy gondolnánk, beleértve a „termékeny félreértés” példatárait is. Ezek bizony kérdések maradnak, amíg verset írnak és olvasnak. Tudós elmék, kritikusok és költők, tehát gyakorló vers-vétkezők bajlódnak a megoldás módozataival. Szabó Ferenc ebben a kötetében nagyon rokonszenves választ ad a kétkedőknek, tanítható költő- és művész-portrékat rajzol; átadja azt az emberi és költői tudást – olykor még a didaktikusságot is vállalva – amit legfontosabbnak érez a megidézett elődöktől és kortársaktól. Ám igazán akkor izgalmas, amikor párbeszédet folytat velük, természetes egyszerűséggel – mondhatnánk posztmodern elvek szerint – emelvén át soraikat, melyekhez aztán társítja kérdéseit. Nem haszontalan sorolni megidézettjeit; Szent Ferencet, Keresztes Szent Jánost, Pascalt, Rilkét, Valéryt, Paul Claudelt, René Chart, vagy a magyarokat; József Attilát, Babitsot, Szabó Lőrincet, Illyést, Tűz Tamást, Pilinszkyt, Nemes Nagy Ágnest, Csoórit, Vasadi Pétert, vagy éppen a festő Triznya Mátyást. Tanul és tanít ilyenkor, mint örök diák, s tudja, hogy a költők művükkel és példájukkal legalább annyira lehetnek ihletadók, mint a közvetlen lét, vagy a tárgyi világ.
Mégis azt hiszem, hogy Szabó Ferenc legbenső világát, s így lírai hajlamát más versek tárják föl „színről színre”. A tartalom és a megformálás szerint is az egyszerűbbek. Ott ahol a szín- és élményvilág csak az övé, ott azon a tenyérnyi helyen a versszerkezetben, a cserélhetetlen szavakban, szórendben, és a szavak közötti lélegzetvételben. Amikor gyermekkora atlantiszi tájain bolyong, Zalában – közelebbről születése helyén, Kálócfán – s hozza magával a paraszti világ már felejtésre ítélt szavait, ízeit, szófordulatait. Családról, szülőkről, szokásokról bensőséges szeretettel vallanak ezek a versek, s méltán lesznek párjai az itáliai évek, utazások emlékét őrző legjobb daraboknak. Álljon itt bizonyságul – s további szószaporítás helyett – Isten szegényét, Szent Ferencet idéző remek nyolcsorosa, a
Amott az úton egy szamár halad.
Most megáll: harsányan IÁ-t kiált;
a völgy visszhangozza: IÁ–IÁ–IÁ!
Ferenc felüti merengő fejét
s a völgybe kiáltja üzenetét:
Az élet szép! VIVAT, VIVAT, VIVAT!
A hangja felveri kék Umbriát.
Azt hiszem, tartalma, megformáltsága okán is vérbeli líra, romolhatatlan antológia-darab, s reprezentálja a jezsuita Szabó Ferenc költői kvalitását, emberi habitusát, derűjét. Persze az idő rövidsége miatt nem szólhatunk más, fontos versekről, amelyeket mint mondottam nem magyarázni, hanem olvasni, hallgatni kell, így talán közelebb jutunk a teremtés titkaihoz. De addig is visszhangozzuk az előbb idézett versből, hogy „vivát, vivát, vivát”.(1981–1995. Válogatott versek)
1995. november 30.
Elhangzott Szabó Ferenc verseskönyvének bemutatásakor a Litea Könyvesboltban.
(Árgus, 1996. 1–2.)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez