SZERVÁC JÓZSEF KÖLCSEY-DÍJÁRA
Nagy László mutatta be 1973. április 21-én az Élet és Irodalom akkor induló Új Hang rovatában. Ma a porondra könnyedén, ám észrevétlenül kerülő költősihederek el sem tudják képzelni, mit is jelentett ez akkor. A lapnál képszerkesztőként dolgozó Nagy László már több éve verekedett ezért a rovatért és elsőnek a még nem egészen 21 esztendős költőt mutatta be. Ha jól tudom, s tán éppen Szerváctól tudom, hogy a Horváth vezetéknevét is Nagy László keresztelte át Szervácra, mivelhogy Jóska barátunk május 13-án született. Az irodalomban a májusi fagyosszentek egyikével s Nagy Lászlóval „keresztapai s fiúi” viszonyban lenni, több mint jelképes értékű és érvényű. Megtiszteltetés: vállra és szívre rakott súly. A kivételes bizalom súlya.
Ezt írta az Ezüstfejű Mester Szervác Józsefről: „A panasz helyett gondja van, nemcsak nemzedéki, nemcsak a munkás-sorssal kapcsolatos. Sokrétű költészetet ígér, lehetőségei veszélyesen szépek… Mert a költészet vállalás, hiszem, a gáncsokat is úgy veszi, mint a versírás velejáróit. Költészetünk esélye a megmaradásra a bátor vers, költészetünk becsülete is ez etikai és művészi vonatkozásban… Ajánlom a fiatal költőt, nem kölyköt, hanem férfit az olvasók bizalmába.”
Ezt a bizalmat legutolsó, 1999-es kötetében köszöni meg egy megrendítő prózában. (Én kaptam aranyvesszőt, utalva Nagy László Adok nektek aranyvesszőt című posztumusz prózai írásaira.)
Szervác József nem lett fölösleges szószaporító: első kötetével csak hét évvel a Nagy László-i igazán rangos bemutatás után jelentkezik, amikor már Nagy László kiköltözött a farkasréti temető fái alá. Ez a kötet a Szavak hazáig, a Magvető kiadásában.
Aztán megint hét kerek esztendő, amikor keserű, ironikus címmel megjelenik a Mi fájna?, a végén a nagy kérdőjel. (szintén Magvető) Ebben a többszörösen válogatott, átdolgozott, vékony kötetben a Szervác-líra minden lényegi jegye, poétikai mágnestere benne sűrűsödik: az alföldi és aztán csepeli gyökerekbe kapaszkodó lenti, másik Magyarország. Igazi József Attila-i sajgással, vállalt hanghordozással, melybe persze beleszól a bátorságra elsőként buzdító Nagy László is. Mégis így lesz minden hamisítatlanul kegyetlen, átkozódó, a blaszfémiáktól sem visszariadó szerváci világ. És a dal, a fölényesen tudott tiszta dal, megtörik, rekedtes lesz, s látszik: aki szól és nagynéha énekel, szeret és szakít, nőkkel és elkurvult barátokkal, az bizony polkoljáró nagy utakról tér haza. És a haza, és az az otthon már alig, szinte csak virtuálisan létezik.
Aztán csak hat év s itt vagyunk Lakiteleken, amikor 1993-ban megjelenik az Antológia Kiadónál az Előszó. Egy szép és fontos, karcsú kötet. De Szervác József már előtte is többször járt itt. Velünk volt 1985. október 22-én is, amikor Lezsák Sándor hívására, egy szonettsornyi költő, október magyar forradalmát versekkel ünnepelni s emlékezni egyebesereglettünk a zsúfolásig megtelt művelődési házban. Lett is belőle országos ribillió, fővesztések, ahogy az a régi szép időkben lenni szokott… A szonett azóta már fájdalmasan csonka: Szécsi Margitka, Ratkó Jóska és Baka Pista e földi tereken már nincs velünk. Szervác József gyönyörű versekkel síratta el őket.
Talán nem az elgyöngülés szava, ha arra is emlékezem, hogy az Előszó egyik verse nevemen szólít, mondván: „a barátomat most pofozzák, … testvéremet holnap kivégzik” (Rossz álom Kr. után 2000 előtt) Hát ilyen időket éltünk azokban a puha diktatúrának becézett nyolcvanas években…!
Ám Szervác József költészete igazán a kilencvenes évek közepe táján komorult el. Amikor a szabadság eufóriájának színes lufijait oly magasra fújták valakik… (meg a passzát hátszél), hogy azok a lufik az ízléstelen villák és paloták tornyos csúcsain fönnakadtak. S akik ebből a szabadversenyes tülekedésből végleg kimaradtak, és szemüket meresztgetve lassan meg is vakultak, bizony nagyon-nagyon szegények lettek. Nem csoda, ha Szervácból feltört az a különösen keserű, ráspolyos hang, amely mindig is ott volt tarsolyában, tolla hegyén, no nem afféle munkásküldetésként, vagy az igaztalanul lealázott képviseleti líra egyik élő szólamaként, de a szolidaritást hitelesen, önnön sorsában is megélt vétóként. Szólt a maga nevében: „a vesztésre születettek” nevében. A költészet tisztessége végett! Ahogy erre Nagy László a kezdeteknél figyelmeztetett.
Szervác kényszerből is rendhagyót cselekedett, amikor legutóbbi két kötetét – felelőtlen kuratóriumi késleltetések után – megint csak hat év múlva, 1999-ben egy kötetbe fogva, de két címmel – Aszály előtt, és Átdolgozás – jelenteti meg a Hungarovox kiadó.
Jó szívvel ajánlhatom e két kötetről – de Szervác József egész költészetének lényegéről szólván – Onagy Zoltán igen alapos, esszébe hajló tanulmányát, amely a Hitelben látott napvilágot éppen egy esztendeje, 2000 áprilisában.
De mindenek előtt ajánlom az önök figyelmébe így a Költészet szép ünnepe, József Attila születésnapja tájékán a József Attila-díjas költőt és tehetségből és sorsból szőtt művét: tehát verseit. Boldog vagyok, hogy mindezt most és itt, éppen a Kölcsey-díj átadásakor mondhattam el Szervác József barátomról.
Lakitelek, 2001. április 10.
(Polisz, 2001. nyár)
< vissza prózakötethez