KORMOS ISTVÁN EMLÉKKIÁLLÍTÁSA
Október a Te hónapod, Kormos István: születéseddel és haláloddal megpecsételt. Könyvek, kedves tárgyak meg őszbe hullt szívrajzolatú levelek mozdulnak érted egykori kiadód új falai között, itt a Városliget sarkán, ahonnan bizony jobban érezzük az „év októberét”, mint a New York Palota harmadik emeletéről, ahol utoljára megfordultál, ama régtől vértanús napon, 1977. október 6-án.
Tíz év telt volna el, lokomotívként rohanó tíz kerek esztendő?! És beleborzongunk: mi minden történt a nélküled való években – mennyi vereség, mennyi gyász és árvaság, ahogy intésedre utánad masírozott költészetünk köztársaságának legjava: Nagy László, Pilinszky, Zelk, Jékely; a filmköltő Huszárik, a vonal-és színköltő Korniss, és aztán Illyés és Kálnoky. Sőt a „fényhomlokú lányaid-fiaid” közül ott van már Pinczési Jutka és Verbőczy Tóni is. S elképzeljük, amint a harlekin-arcú Cormieux, azaz Körmös szerkesztő úr, a legzseniálisabb Gyöngyszem-antológiát ígéri az említetteknek; s fizet majd jószóval, ritka anekdotával, s a mélység tárnáiból feltörő kacajjal. Nehéz óráinkban nekünk is idehallik a biztatás: „de semmi vész gyerekeim…”
Bevallom Pista, többször látni véltelek az elmúlt időkben; mindig befordultál valamelyik sarkon, csak hátadat mutattad egy megmondhatatlan-színű ballonkabátban, hogy aztán utánad eredjek a teljes reménytelenség földönmarasztaló tudatával. Szóval a síron túlról is játszottál velünk, velem, s mi gyakorta belementünk a játékba. Ahogy életedben sem hagytad ki a kegyes csaláson, káprázaton megnövő játékot. Nem sokkal halálod előtt, Kolozsvárt, a már akkor is kivilágítatlan Continentál Szálló portáján, kaján örömmel hagytad, hogy a taxis Yves Montand-nak nézzen, amidőn éppen Kányádiékhoz indultál „finom” magyar mosóporokkal. S mindezt milyen felejthetetlenül mesélted el a Continentál-beli asztaltársaságnak! Hírlik, azóta se nevettek olyan jóízűt arrafelé.
Kedves Pista! Mondanék én is egy történetet, egy nagyon frisset, de gyanítom, hogy Te vagy az eszmei szerző, s így jól ismered. Éppen tíz napja, halálod évfordulóján, egy népes kiadói gyülekezettel sírodat körülálltuk; „miccenésre” porladó szívedtől, Yorick-koponyádtól. De hogy ne nagyon feledkezzünk bele az emlékezésbe, figyelmünket másfelé terelted. Mert az október délutáni gyönyörű napsütésben megjelent a sírok között, Vackorod meséjéből Csirió mókus, s jelenthetem, ügyesen tornázta föl magát a fölénk hajló öreg fa tetejére. S ott ugrándozott, viháncolt, mint lelked vidám napokon. A mókusok mókusa volt, és bizonyára minden Csiriók legkedvesebbike. Ez is egyik síron túli győzelmedhez kellett, mert tagadhatatlan, hogy szerettél győzni. És a legfőbb játékban, a költészetben is sikerült a „csukott szájú éneklés” meg az „önként vállalt némaság” kora után. Ezért is mondhatta barátod, nemzedéktársad, Nagy László, koporsód előtt: „páratlan versbeszéd az övé a hazában…”, és leginkább utánozhatatlan, teszem hozzá, mert azok az ízek, szerkezeti csavarok, pompás illesztések minden kritikusi okoskodás ellenére – kifürkészhetetlenek. A hasonlítgatások – külföldi és hazai példákhoz – csak tétova skatulya-játéknak bizonyulnak. Imponáló és kortársaidat irigylésre késztető győzelmed az is, hogy csak összes versedet lehetne válogatottnak nevezni, (alig-alig egy töredék vagy variáns a tartalékban); de lényegében az összes és válogatott ugyanaz a csapat! Mert minden poszton, életed minden mérkőzésén a legjobb megoldást kerested, pedig ez óriási kockázatokkal járt; de a válogatással való bajlódást nem bíztad másra, s nem hagytad későbbre. S a nagy Bíró előtt, a voltál előtt, feketén-fehéren, de méginkább zöld-fehéren!, s néha azért szemérmesen megtoldva még pirossal, a katalán csapat ürügyén rólunk is szóltál. Ezt erősítendő, Kiss Ferenc barátodat, tán legértőbb portrérajzolódat, utolsó éveid erdélyi útitársát idézem, aki így jegyezte le az egyik szerzői esteden történteket: „Mikor az Egyetemi Színpadon valaki azt kérdezte tőle: Mondják, hogy sok verset tud kívülről, mondjon egy sort, melyet a magyar költészet legfontosabb sorának tart! – a közönség hangosan derült a kérdésen. Kormos nem derült. Tűnődött néhány másodpercig, s aztán, mintha mást nem is választhatna, közölte: »Nyújts feléje védő kart…«”
Mert ahogy az életben, úgy a költészetben is független tudtál lenni. Komolyan vetted a „csak magamra számítok” szentenciáját. Fölötte álltál az irodalmi gáncslegényeknek és a gittegyletekbe tömörült középszerűek acsarkodásainak, csatáinak. Mégis mindig nyilvánvaló volt, hol is van „titokban hűségeskedő” szíved, vagy hová húz, vonszol „piros delfined”. Szerettél győzni, de mindig a vesztesek oldalán álltál. Illyéssel szólva „a könnyen megtámadható igazságok mellett” vontad ki lovagi kardodat. Ebben a kiadóban is tudják ezt egykori kollégáid, akik szerkesztői gyakorlatod nagyvonalúságát, de kérlelhetetlen szigorát is láthatták.
Az emlékező szavainál sokkal fontosabb mindaz, ami itt körülvesz bennünket. Ezt sugallja a kiállítást megálmodó Húbert Ferenc ténykedése, aki egy szuverén látomást mutatott fel, nem a legendákat ragozta tovább, hanem inkább a ritkán megvallatott mélységekre ügyelt, azaz: élet és mű egységére. Itt van most a falakon, tárlókban, mint ahogyan ott lesz hamarosan az „Egy keresztlevél hátára” című könyvben is, életed képeskönyvében, melyet D. Nagy Éva kollégád nagy gonddal, invencióval válogatott és szerkesztett.
Joggal reménykedünk hát fényes-fekete októberedben, „világot varázsoló” föltámadásodban.
A kiállítás megnyitóján hangzott el a Móra Kiadóban 1987. okt.
(ÉS, 1987. október 23.)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez