KERESZTES JÓZSEFRŐL
Bizonyára a költők a nagy levegőpazarlók, a hosszú lélegzetvevők. Különben tüdejük és szívük nem bírná, míg az utolsó szót is kipréselik a napvilágra. Kutatni lehet, de fölösleges, honnan ez a túlfokozott levegőigény. Mivel nem kérdésnek, és főleg nem találós kérdésnek szántam az előző mondatot, ilyen kopásra ítélt címszavakban tudok magamnak válaszolni: költőségük, amely talán koncentrált nembeliséget jelenthet, vagy érzékenységük, amely a kegyetlenségében is kegyes sors munkadarabja. És itt vagyunk a sorsnál, amit az olvasó Keresztes József verseiben – a szinte már József Attila-i curriculum vitae-jében – nem tud majd megkerülni. Mert elsősorban szívünkkel kell utánaerednünk egy kisfiúnak, akivel rémregénybe is beillő, de igaz történetek szaladnak lapszéltől lapszélig. Hosszú lélegzetben, kimerítve, egyszuszra, ugyanakkor művészi egyensúlyérzékről is tanúságot téve. Nem kevésbé szívszorító Keresztes József ifjú- és férfikori – itt-ott már filozófiáktól is átlényegített – légzésgyakorlata. Látható, hogy milyen nehezen szabadulok, vagy egyáltalán nem akarok szabadulni a költő által elém tett szótól; a levegővétel, légzés fölkínált képétől, amely Keresztesnél a központozás nélküli adekvát formát hívta elő. (Kalász Márton írt éppen az Új Forrásban egy bevezető kapcsán erről a jelenségről.) A költő teljes joggal teszi ezt, mert az emlékezet, a vers-emlékezet nem tagol, mint ahogy az üzenettel robogó motoros sem ügyel az útmenti fára, sürgöny- és villamososzlopra, hanem az egyedüli útra, amelyen küldetése van.
Mert Keresztes József küldetéses költő, nyugodt szívvel állíthatom, hisz kötetnyi versét olvashattam. Hangzásban, formai megoldásban merően más típusú verseket is, de mindig a lényegről szólóakat. A tárgyi-tartalmi lényeget itt szükségtelen magyarázni: sértő is lenne erre a költészetre. Keresztes világképe élesen szembeszegül a mai divatos szemlélettel, amely zárójelbe téve önmagát, csupán ironizálni képes, vagy nagyon tetszetős groteszk skatulyában tempóz, és esetleg az ezeregyedik formai trükk kiagyalásán fáradozik. Ekkor van Keresztes Józsefnek programja, feszítő mondanivalója, fontos kérdésekhez emberi, költői viszonya. Így hiteles az is, miszerint pályája kezdetén – amikor bányában dolgozott – a felfelé igyekvő csillék oldalára márgával karcolt vers-üzeneteket.
Az általánosan elfogadott legnehezebb munka percnyi szüneteiben is a még nehezebbre készülődött. De a költővé érett Keresztes József nem felejti honnan vétetett: „egy lehettem közületek aki egy rozsdás vasban is fölismeri az álmát”. S mindig felötlik benne az a kétely, amelyet az utóbbi évek egyik legszebb magyar versében Csukás István így kérdez: „és mi történt a többiekkel, akik lent maradtak?” Keresztes illúziók nélkül felel. Ha kell, perlekedve, de képes elhitetni: tehet valamit a költő, használhat a vers ezen a földön. Ezért is férkőzött oly közel szívemhez minden sora, amelyek gondolatait, érzelmeit már-már önkínzó következetességgel az utolsó szóig végigmondják.
Keresztes József elég régóta ipari tájon szívja teli tüdővel az ugyancsak „szennyezett” levegőt. Ott próbál zöldlevelű fát, költészetet növeszteni földre hulló korom és omló szénfalak fölött. Hogy költővé lett, és hogy nem kisebb teljesítményként az is maradt, arra az 1978-ban megjelenő Fémsáska című kötete lesz az első szép bizonyíték.
(Új Forrás, 1977/3.)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez