„… szeretem például az augusztusokat – mondom, mesélem, alakítom a történetet magamnak. Merthogy negyedszázada tűnt el az az idő, minek nyomában… Akkor voltam olyan fiatal, ártatlan és naiv, amilyen most szeretnék lenni.
Félve írom le, talán még ismerős némelyeknek az évszám: 1968, és környéke. Ahogy Tolcsvay Laci énekli: neked nyolc, de nekem hatvannyolc…
Mikor már eltelt itt egy tucatnyi esztendő, vérben és mákonyban, árulásban és önfeladásban, amott meg lázasan kezdődött valami. Valami más. Aztán kétségbeesésemben verseket írtam, vagy inkább csak szégyen-diktálta protestáló sorokat, amelyek persze nem jelenhettek meg. Amit akkor jövendöltek bizonyos szerkesztő urak nyak-kitörésemet illetően, csak később lett valóság. Egytől-egyig kitűnő jósnak bizonyultak.
A bűnös tehát ide tér vissza tökéletesen naiv elbeszélőként. (És mosolyog vagy hümmög a teoretikusok szabta, olykor terrorisztikusnak látszó prózai sztrádákon, melyeken mostanság legjobb a haladási esély.)
Ami elmúlt… az jön át az éjszakán, álmon, hajnali derengésen. S minden előtűnő részlete úgy kínálja a világos reggelt és a nyár illatú forró délutánt, hogy következtetni lehessen a sosem volt, a sosem úgy volt teljességre.
A jelenről s jövőről a történet-mondónak nincsenek szavai. Főleg jó szavai. Már-már mazochista módon, gyalogszerrel indul a közelebbi s távolabbi múlt iránt.
Mert ami elmúlt, csak az hozható vissza…”
1994. szeptember 8.
< vissza prózakötethez