MÓSER ZOLTÁN EMLÉK-KÉPEK CÍMŰ FOTÓKIÁLLÍTÁSA A TIHANYI BENCÉS APÁTSÁG GALÉRIÁJÁBAN
Ismerek egy nyughatatlan, vibráló embert, aki fotómasinájával több mint harminc éve úton van. Vagy egymillió kilométert utazott már az öreg kontinensen, mert belső törvényei szerint a látó garabonciások közül való. Megbízója leginkább csillapíthatatlan kíváncsisága. Emlékeinek „száz idejéből” maradandó képeket fogalmaz, s az egyszeri, álomi látványt ezekre bízza. Aztán az idő múltával rendezgeti, költői szövegekkel dúsítja, keretezi őket. Meg kell jegyezzük: a képíró ritka szorgalmú, tervhalmozó, majd a terveket valóra is váltó könyvíró lesz. Mostanában pedig – mint- egy az összegezés őszi idejében – begyűjti a termést: meglepő intenzitással emlékezik. Egy rövid kitérő erejéig most magam is ezt teszem.
Valamikor a múlt század hetvenes éveinek első harmadában jónéhányszor utazhattam Móser Mester minden utat sikerrel megjáró, híres Trabantjával. Közelről láttam megszállottságát, ha tetszik: elhivatott ügybuzgalmát, amint a Kárpát-medencében, a történelmi Magyarország területén például minden olyan templomot megkeres, ahol Szent László ábrázolás található.
A Felföldön járunk, Bártfa csodálatos – szóhasználatomban – koponyakövekkel kirakott, ovális főterén, majd templomában a híres szárnyasoltárt fotózzuk. Én, a világosító segéderő, a fényforrást tartom a Mesternek. Aztán egészen föl Podolinig, Ó-Tátrafüredig kanyargunk nyaktörő utakon a Krúdy-lejtésű mondatokat csobogó Poprád vize mellett. Nekem ez a legélesebb képsorom a Móser-utazásaimból… ezért bátorkodtam előhozakodni vele. Az én belső „fotómasinám” ezt rögzítette bármikor előhívhatóan.
Pedig mondhattam volna azt is, amikor a vasi Hegyhát már-már Zalába áthajló legdélibb csücskében, szülőföldemen barangolunk, s Zoltán a néprajzosok szakértelmével minden rekvizitumot megörökít, beleltároz. Éppen harminc esztendeje ennek. Akkor még élő szüleim, rokonságom ott sorakoznak a fotográfus képein. Ha ő nem ered a fiatal költő nyomába, nem faggatja ki szülőházát, a felnevelő tájat, bizony, ma egyetlen képet sem tudnék mutatni azokról az időkről. Azt hiszem, irodalmunk több nemzedékét – mindig az egyetemes magyar irodalomban gondolkodva! – országhatárokat átjárva, ha kellett, kicselezve Molnár Edit után és mellett Móser Zoltán örökítette meg masinájával leghívebben. Köszönet érte! S azokért a képekért is, amelyek itt nem láthatók, de már szép könyvek lapjaira kéredzkedtek.
Most egy sajátos kiállítást gondolt el, melyet nem óhajt túlmagyarázni, holott lehetne éppen. Ez a kiállítás egyik részében a Valahol, Európában címet viselő emlék-kép sorozat a maga párhuzamos képeivel, meglepő dualitásaival. Ahol a földrajzi nevek, mint valamely verscímek, könnyedén átívelnek kontinensünkön néhány száz és néhány ezer kilométert.
Az utakat a fotós tette meg, elment ezekért a képekért: megszenvedett értük. Ez a néhány ezer kilométernyi távolság pár centiméterre zsugorodik az egymás mellé kerülő képeken, hogy a nézőknek – akár alkotóként vagy látó olvasóként is – a metonímiák vagy metaforák működésének természetét idézzék. Vagy egyszerűbben: az ellenpontozás vagy éppen a harmónia törvényeivel hatnak. Az alkotó, képeit rostálva egyszer azt találta mondani valahol: ez csak játék. De gondolom, mégis több annál. Akár a Popper Leo-i termékeny félreértés jegyében is. Csak néhány egymás melletti kép a nekem tetsző, mindenképp összeadódó költői képekből: Bologna–Noszvaj; Gent–Ohrid; Brügge–Pozsony; Delfi–Szekszárd; Becko vára–Csiki táj; Assisi–Zalai pléhkrisztus; Porvoo–Szenna; Firenze–Paks; Zsámbék–Canterbury és így tovább. A helyet tudom és összekötöm, összecsomózom a kilométereket, aztán jöhet a szembesítés: ahogy Móser Zoltán a való világ egy darabját, egy motívumát egyszer megörökítette. Szabad a képzeletünk az emlékek távolából és magasából.
A jó kép mindig több annál, mint amit szemünk lát rajta. Mert a vérbeli képíró is hiúz szemet visel, hogy a nemrég elhunyt Panek Zoltán remek novellájának címét és szüzséjét idézzem, miszerint… a hiúz a teljesen átlátszatlan tárgyakon, így falon, fán, kövön s más effélén is keresztüllát, ha ellenben átlátszó tárgyakat tartanak elébe, ezeket annyira gyűlöli, hogy belepusztul. (De itt nem folytatom a kínálkozó párhuzamot…)
Móser fotóin a gyönyörű tájak, a fénylő, jegenyesuhogású utak, rom-falak, melyek az Amor patriae könyvének darabjai s e kiállítás másik szólamát viszik, a láthatón túli szülőföldhazák, szívünkbe rejtetten, ilyenek. Emlékezetes képek őrzik balladás Déva várának, Torockónak, vagy a tán legtöbbször megmutatott Gyimesközéploknak és Zsámbék romjainak már másképp elképzelhetetlen látványát és szellemét. A fekete-fehér tartományok ahogy élesen találkoznak a mindent életre segítő fény pántja alatt… és sugároznak valami olyan többletet, amely… Itt álljunk meg. Ne szaporítsuk fölösen a szót, ne tolakodjunk az emlék-képek látványa elé. Magát Mósert idézem, nem is oly régen ars poetikájáról faggatták, így válaszolt:
„A képeket nézni, szeretni kell, és igazából az a fotó. Ha egy kiállításon végigmész, az a jó, ha egy kép megfog, és az lesz a sajátod. Nem tudod, miért nézed, nem tudod, miért szereted, nyilván azért, mert egy kép, de azt, hogy mi a kép és hogy miként készül, azt senki ne kérdezze meg, mert tényleg varázslaton, véletlenen és akaraton múlik. De ha ez a három összejön, azt valakinek mindig meg kell köszönni.”
Móser Zoltán jól tudja, kinek köszönheti ezeket a képeket. Mi itt Tihanyban, az emlékek képes megbolydításáért neki mondunk köszönetet.
2001. szeptember 16.
(Árgus, 2001. 5.)
< vissza Amikor még láttam a szépet... prózakötethez