Emlék, 1987. szeptember valahányadika, de közel Imre születésnapjához, gyönyörű napsütéses délután. A helyszín egy külső-zuglói korcsmahivatal szellős kerthelyisége, majd belsőbb termei. Igen, azt hiszem ott találtam rá a köszöntő mondatomra: Uraságod – a tizedestől a tábornokig – viselheti immár az összes rendfokozatot, de nekem mégis: a legnagyobb, sőt az egy kézen számolható magyar színészek egyike, talán azért is, mert a legnagyobb magyarral, Széchenyivel egy napon született, igaz kereken 137 évvel később. És hát a 21! Az a kártyában is nyerő… Hát még a 28! Az a bizonyos… legendás 28-as évjárat… Ilyen komoly viccelődést is megengedhettem magamnak, mert annyiszor kitárgyalt vasvármegyeiségünk, a nyugat őrvidékbe kapaszkodó gyökereink és hírhedetté vált, ahogy ő mondta, „vakmerően bátor” versvétkeim miatt már korábban barátságába fogadott. Versvétkeimet, tudom, ő meg bűnösen terjesztette is, hol nyilvánosan, hol meg a legendás, hangos színész-szamizdatban: a Nemzeti meg a Várszínház társalgójában, büféjében… Meg amerre járt… az országban és a nagyvilágban… dobogókon és baráti társaságokban. Ez volt a munkamegosztás.
Szóval ekkor hebegtem el a legnagyobb magyar színjátékosokra, komédiásokra való utalást, amikor közös barátainkkal együtt felköszöntöttük. Egy éve játszották már, ahogy igazul írva vagyon: tüntetésszámba menő sikerrel az Adventet. S ő felejthetetlen szerepében, Bódi Vencelként osztja az igét: a drámaíró megszenvedett igazságát és beteljesülő nagy jóslatait. Ekkor 59 éves…
Talán egy gyönge kortyot ha ivott a koccintás kedvéért, mert hiszen autójával ő fuvarozott bennünket a tetthelyre, s majd onnan vissza a Hevesi Sándor térig… Kedélye, szeretete ott vibrált, keringett közöttünk. A Nagy Romlás alól fényjeleket adó testvéréről, Sütő Andrásról beszélt legtöbbet, érte aggódott, és aztán a „drámát” mintegy félretéve, jó szokása szerint hirtelen előkapta fotómasináját, s megörökítette a társaságot. Mivel egy kedves, számára eleddig ismeretlen hölgy is velünk tartott az ünneplés pillanataiban, kacsintott a fotós: „Uraim, természetesen a lebuktatás végett!” A pincérek boldogok voltak, hogy láthatták a tizedest, s hogy hozzájuk is odahajolt egy anekdotára…
Ekkor kértem meg, s rögtön igent is mondott, hogy a Bethlen Gábor Alapítvány november eleji díjátadó rendezvényén, Illyés Gyula születésnapján, mondana el két verset. Egyik az első alapítóra, Illyésre emlékezve a Haza a magasban volt, amit én – a sok nagyszerű közül is – a legjobb Sinkovits-interpretációnak tartok. A másik pedig a Bethlen-díjjal kitüntetett nagy lengyel költő, Zbigniew Herbert verse, amelyet 1956-ban elsőnek írt és küldött nekünk, mellettünk állva, értünk, de a fordításokban a vers címét addig mindig levadászták a cenzorok… Igazi verspremier volt tehát, mert Sinkovits, ott Buda várában, az Országos Széchényi Könyvtár dísztermében suhogta el fényesen, először valós címével a verset: A magyaroknak… Sajnos, Herbert betegsége miatt nem lehetett jelen az ünnepségen, csak meghatóan szép köszönőlevelet küldött Párizsból, nem hallhatta Csoóri Sándor sugallatos, a nemzet adósságát is törlesztő laudációját, s nem hallhatta Imrét, amint ifjúsága nagy tüzébe visszahajolva úgy mondja a lengyel verset, mintha csak a Petőfi-szobornál Nemzeti dalunkat szavalná az egyetemisták, a pesti srácok, a szent suhancok színe előtt. Megjegyzem: az ország nagyobbik és jobbik részének már azóta volt ő a Nemzet Színésze! 1956. október 23-tól, huszonhét éves korától mindvégig és hűséggel, minden tévesztés nélkül! Azok tévedtek, akik erre csak jóval később jöttek rá, miközben a színházáról, ott, a Hevesi Sándor téren barbár figyelmetlenséggel letörölték a nemzetit, ami nem jelző volt csupán, de alanyhoz – állítmány is. Sőt, keserves és megszenvedett mód- és helyhatározó is…!
Ebbéli keserűségében, amikor életében utoljára találkoztunk, most már tudom, hogy búcsúzott is: – „ne kondoleálj, inkább, ahogy Gyula bácsi üzente, írta –: Dörmögj testvér egy sor Petőfit… persze kétséges, hogy körénk most mi teremtődik… hát sziszegem a fogaim között már csak legtöbbször a vers végét: Homlokon lőhetnek, ha tetszik, mi ott fészkel, égbemenekszik.” Nagy monológ volt, szentigaz! Néhány hét, és valóban az Égbe menekült. Kérte felvételét az örökös nemzetisek közé.
Visszaugrunk még 1987 őszére. Izgalmas idő. Az első lakiteleki sátorverés után vagyunk. Pozsgay Imre egy vele készült interjú végén, mintegy appendixeként, nagy kockázatot vállalva megjelenteti az MDF szeptemberi, korszakos jelentőségű nyilatkozatát az akkori Magyar Nemzetben, amivel végülis győzni lehetett 1990 tavaszán. Ebben a győzelemben, már kezdik felejteni!, – többek mellett – mekkora szerepe volt Sinkovits Imre fáradhatatlanul buzdító, országot járó színészi szavának és 1956-ban kivívott hitelének. Aki arcát, hangját, sőt szórólapon, levélen keze írását is adta a változásokhoz! Bizony, barátaim, kezdünk felejteni már megint, az elmúlt 15 év hiteles történeteit is; mert mostanában bőrüket vedlő szalon-zsoldosok, bátor megmondó legények ámítják Sinkovits népét, s ők is azt terjesztik, mint az átkosban a tudszoc.-oktatók az alagsorban. Tehát a dolgok egybeérnek vagy egy tőről fakadnak, miszerint: a felejtésre való hajlam, a cselekvés egyetlen lehetséges módja. De ennyire rövid távon, uraim? Vagy ez lenne az új, Isten nélküli vallás egyik válfaja a tematizált elváráshorizonton? Se keresztény, se keresztyén ne legyen a magyar! Legyen szabad, s független minden egyházias kötelmektől, mert azok a Biblia szavára – tehát a megfeszített és harmadnapra föltámadott Krisztus szava szerint –, belátásra, türelemre, sőt még ellenkező nézetű felebarátaid, nota bene: ellenségeid szeretetére is buzdítanak. Imre ezt a bibliai tanítást például mélyen vallotta, mert szentségekkel élő ember volt, aki szívével, szeretetével, karjait meghosszabbítva ölelte magához a világot… s benne minden rendű-rangú embert mélyen tisztelt.
Október közepén aztán megjött levele, benne az általa készített képek, ama születésnapi szelíd vidámkodás dokumentumaival. Jelezve saját, remek rajzolatú karikatúrája fölött, hogy Fotó: Sinkovits, és megtoldva egy különös képpel, amely a Látó-hegyi kertjükben készült. Íme a levél és a magyarázat:
Kedves Gazsi!
Személyes fotóid sorsa a te kezedben van! (Gondolom a képen is feltűnő ismeretlen hölgyre gondolt a fotós!) A kerti-telefonos: jelkép! (A jelkép aláhúzva.) Így várom a reménytelen kapcsolást – öszszekapcsolást: Sütő Andrással!
Aztán azok a kilencvenes évek, a nagy kaméleonkorszak (Sütő Andrástól való a szó), nagy vitorlaállítások korszaka, átnyergelések és többszöri átnyergelések korszaka a politikában, a médiában; bozótháborúk, kaszabolások, aztán értelmetlen korai halálok. Ma sincs vége, sőt a mi tájainkon, úgy vélem, most jön a fortisszimós része.
Kedves Imre! Hogyan is mondjam a keserűség és fájdalom szavaival a golgotás történetet! Amikor a kilencvenes évek derekán ott előttetek szúrja le egy kulturális szolga (mondjuk így is: miniszter) orvul főrendezőtöket, Sík Ferencet, persze, hogy belehal. A Nemzeti van, amíg lehet! Nemzeti a magasban – írta meg s állította össze korabeli újságcikkekből, parlamenti jegyzőkönyvekből, beadványokból az évtizedek kegyetlenül igaz, szívszorító drámait; másfelől meg jobb kabaréba illő történeteit szeretett, ám annyiszor nemtelenül támadott igazgatótok, Ablonczy László. Aki csoda, hogy él, túlélte ezeket az időket. Akit az egybeforrt társulat bizalmának ébrentartásával is erősítettél s Te védtél meg legtöbbször, meg a játszott művek: a Németh Lászlóé, Illyésé, Hubay Miklósé, a Sütő Andrásé, Páskándié, Szakonyié abban az évtizedben. Aztán te búcsúztattad el az 1999. június 4-i évadzáró társulati ülésen, ahogy ő írja, idézem:” mint egy kedves összeesküvés főszereplőjét szólították színpadra, s amit búcsúként írt és felolvasott, az életem első és utolsó, semmivel felül nem múlható kitüntetésének tekintem.”
Bizonyára hallod, Imre, egykori fiatal direktorod szavait!
Akikről szóltál, írtál, akiket lényed varázsa megérintett, akikért küzdöttél – sokan vannak. És hálatelt lélekkel gondolnak rád, hiszen nagy kitüntetést hordanak szívükben: a kortársuk voltál!
Írtam én Neked verset is, ott az óbudai temetőben, amikor már te a napsütés és a hóförgeteg határán, a legkülönösebb fényviszonyok közepette, már igen magasan járva, a fák hegyén is túl!, fotódat készítetted rólunk. A félmagyarországnyi „szívmagyarországnyi” nagy gyülekezetről olyan csoportképet, hogy a Mindenható is elégedett lehetett vele, mint ahogy életed áldozatával. Igen, Gyertyaszentelő ünnepén sereglettünk ott, amikor „gyertyalángokra hullt a hó”, amikor látták már szemeid az üdvösséget, amit hittél erősen, amit Te meg is kaptál.
A hitet és a hűséget, s szívedben, elmédben és torkodban olyan tálentumot, hogy valóban ama Sütő-drámabéli adventes „vigasz-lámpácska” lehettél évtizedeken át, nagy omlások és romlások idején szegény magyaroknak. Tehát a temetői verset nem olvasom föl, mert nem temetünk, hanem ünnepedre gyűltünk egybe, s nagyon érzem, itt vagy köztünk, fölöttünk, valami igen fontos, strázsás helyen, születésed napján, amikor tán kedvedre valóan legtöbbet Sütő Andrást idéztem, társadat az őrzés és virrasztás nagy és távlatosabb, szorító gondjában. Persze dacból is! Könnyű kezű skriblereknek meg hirtelen támadt kisebbségszakértőknek legyen mondva, akik visszamenőleg Bethlen Gábort is megköveznék Lippáért… (Többek után szabadon.)
Benne mintha ikertestvéredet látnám, alig egy esztendő különbséggel. Ő tavaly júniusban volt háromnegyedszázados kapitány, mint ahogy Te most. S köszöntésének méltó helyéül már nem létezett az a Nemzeti, nem volt a lassan már – ahogy Jékely mondaná – „párizsviseltté” lett Ablonczy igazgató úr sem, és legfőképpen Te nem voltál, Imre, hogy elmond a versemet Sütő András színe előtt. Pedig ott, a legnyugatibb végeken a leghűségesebb város nagyon kitett magáért, mint ahogy most a főváros színházai helyett Gödöllő áll helyt. Volt, s van ebben is tanulságos üzenet, ha tetszik, szép jelkép is: a civitas fidelissima polgárai tudták, kit köszöntenek, és hogyan teszik azt. Persze Ablonczy László szervező keze és a Nehéz álom című kötete elért Párizsból Sopronig. Csak én nem tudtam akkor ott lenni, hát engedelmeddel most itt lenne az alkalom, hogy a kettős hiányt pótoljam. Magam helyett, és helyetted is mondom, drága Imre, megköszönve, hogy voltál nekünk! És Andrásnak, hogy volt és van nekünk! S itt van a Te évfordulódon, szép ünnepeden!
Végvári ének:
„Nyelved értünk virraszt / nemzeted vigasztal / éber gyertyafényhez / hívogat egy asztal. // Százfejű sárkányos / szörnyű éjszakákon / jöhet-e szemedre / mégis könnyű álom? // Ezt kérdezem én most / csak magamtól inkább / sorsod ütlegeit / de könnyen kihagynám! // Ama Görgény-völgyi / hordák fejszéseit / s akasztológusok / meghibbant elveit…! // Erdély foglya vagy te / sorsa: Nessus-inged / változatlanságát / magadra teríted. // Kínálgathat aztán / ugyan ki mit forral! / Keserű epével / mézes fügeborral. // NYELVÉBEN AZ ÁLDÁS / NEMZETET VIGASZTAL: / PUSZTAKAMARÁSI / HÓFEHÉR ÚRASZTAL.
Elhangzott 2003. szeptember 21-én a Gödöllői Művelődési Központ színháztermében, a Sinkovits Imre 75. születésnapján rendezett emlékünnepségen.
(Hitel, 2003/11.)
< vissza prózakötethez