VERBŐCZY ANTALNAK
Ha az ember szívből dadog többnyire félreértik – ez is lehetne egy mottó ha nem irtóznék annyira a priváttöltetű nyalánkságoktól kedves V. uram azaz Tóni maga érti ezt ha már kitalált olyan terv-becsukódott, de nem felejthető kötetcímet mint amilyen a „puszi a munkásosztálynak” volt nem sokkal azután hogy maguk A magu(n)k kenyeré(n)t sütögették ehetőre mi meg hátulgombolósok tátottuk a szánkat hátha lángos is lesz s mint a mesében teltek-múltak a hetvenes évek volt ami jó és vala ami még jobban sült el de még a nyilvánvaló sületlenségekre is fölösen tolongott a csalhatatlan és becsaphatatlan jónép de maga kedves V. úr valami szent fogadalomból dacból szinte a némaságig szűkszavú lett nullforintokat termelt az Alapnak évről-évre mígnem… de táncoljunk vissza a kemencéhez kérem amiért is a levél: hogy ama péklapátra vonatkozó axiómái mint maximák azóta állnak, s e péklapátra K. I. a költő azaz Körmös úr hamisítatlan nullásliszttel előleget vagy foglalót adott ezt írván: „de odaér verseivel, ahová akar” és ebben is igaza és „bejött lapja” lett mint odaát Nakonxipánban ahol agyonnyeri magát pókeren (angyalai hozzák a vidám táviratdörmögést) most már végképp nem tudom hogy a múlt év novemberében küldött (és Nagy (Gáspár) Törzsfőnök gyerekeinek ajánlott / meséire írtam-e de tény hogy elefántfülekkel hallgatják sőt a lányka már olvassa az öccsnek hiszen rajta van biztatásul „MÁR TUDOK OLVASNI!” az Íróbácsi meg tud írni mondogatom csak rossz a ragasztás és ha annyit forgatják szét fog menni Talán az elefánt-nak kellett volna valóságos mázsáival nyomatékul szolgálnia egy-két napig de ezt a mai nyomdák már nem tudják vagy nem képesek türelmes elefántokra szert tenni így magyarázom az esti vidám olvasgatás közben a gyerekeknek és persze nem az enyvet meg az újfajta ragasztókat szidom főleg nem a nyomdát mert engem is most nyom a zrínyi s mondjuk egy gyaur kutyának néz akinek még a címerében de a kötetcímében sincs egy jótékony elefánt szóval csupa rettegés és csupa napsütés hullámzik most át ezen a betűtengeren de a könyvből kedves V. úr magának küldök már most töröm a fejem egy illő dedikáción csak arra kérem várjon türelemmel addig is sok írást kíván a legendás péklapátra N. G.
(post scriptum)
Már nyomdában volt ez a „levél”, de Valaki úgy akarta, hogy elkésett legyen, ne érjen oda a Címzetthez, ne vidámítsa fölöslegesen. Pedig nagyon szerettem volna hinni a csodában: a krisztusi kort alig elhagyó fiatal férfi mégis győz a betegségen, ahogy győzni tudott a hallgatáson. Hiszen rövidre szabott élete utolsó esztendeiben ismét a régi, az utánozhatatlan Verbőczy volt. (Versei – bizonyságul – itt sorjáztak az ÉS-ben) Mint indulásakor, a hatvanas évek végén. Még nincs húszéves, amikor az Első ének, majd később A magunk kenyerén című antológiák téveszthetetlen hangú poétájaként emlegetik. Látszólag költőietlennek vélt dolgok, helyzetek fölé lobbantott groteszk, de élesen világító lángot. Azt a bizonyos költői hangot (témát), mint egy könnyű kaucsuklabdát – mert kedvelte ezt a játékot is! – rendszerint fonákpörgetéssel ütötte meg. Tizenéves fejjel észrevette, hogy Jacques Prévert mester is kezd őhozzá igazodni, ezért szántszándékkal más utcákba tévedt. De tudta, mi az illem: küldött egy verset a nagy franciának. Búcsúzóul.
Aztán úgy tetszett, hogy eltűnt; kerülte a szerkesztőségeket, kiadókat. A hetvenes évek nagyvonalú ítészei rendre kifelejtették a névsorokból, és szerencséjére: nevetségesen lapos skatulyákba se gyömöszölték. Így maradtak a végső erőpróbához új és újabb tartalékai: valósággal ontotta a jobbnál jobb meséket, verseket, képverseket. (Könyve is lett, és további könyvei készülnek a Móra Kiadónál.) Mintegy igazolásául annak, amit az elmúlt télen a Kossuth-téri mozgólépcsőn a fülembe szótagolt hibátlanul: „s egyre jobban kezdem szeretni a gyerekeket.” Ez volt talán az ő Különbékéje is.
A föntebb idézett egyik antológiában, ahol a bemutatkozó fiatal költők oldalakat töltöttek meg biográfiai és vonzalmi adataikkal, Ő csak amolyan három verbőczys mondatra szorítkozott: „A XX. században október 11-én születtem. A századtól a harmadik háború félelmét, Októbertől az Eszmét kaptam, 11. az Osztályra emlékeztet, ezen a napon fizetik félhavi bérünket”. A többit egy Kormos István nevű „szakértőre” bízta, aki bevezető jóslatokat írt a „rekedt fiatalember” versei elé.
Folytatom, ahonnan Ő már nem folytathatta az életrajzot: „Meghalt(am) július 22-én, a XX. században. Csütörtök volt.”
Most az utolsó júliusi vasárnap van. Csöndes, őszies eső esik egész délután. Verbőczy Tóni valahol egy régi versébe kezd: „A móló kőfalán ülünk / Távolabb riadt fák feleselnek / a készülő téllel…”
(Élet és Irodalom, 1982. július 31.)
< vissza prózakötethez