SOROK KALÁSZ MÁRTON KÖLTÉSZETÉRŐL
Amikor pár percben lehet szólnom egy csaknem teljes, akár befejezettnek is gondolható költészetről, nem hagy nyugodni a kétség: jól teszem-e, ha a róla írott értő és alapos, töprengő-kérdőjeles kritikákat egyszerűen kifelejtem, letörlöm ún. irodalmi emlékezetemből? Talán – így biztatom magam. És aztán mégis az emlékezet, de ez roppant személyes. Kalász Márton nevével, s hét versével először 1964-ben találkoztam a Tiszta szigorúság című költői antológia második kiadásában.
Ez volt középiskolás éveim alatt az egyetlen, fiatal magyar költőket számbavevő antológia. S még ráadásul fényképeket is közölt. Pedig akkor már Kalász Márton három önálló kötettel a háta mögött, s teljesítményét tekintve nem volt fiatal költő. Fiatal költő 1955-ben volt, amikor 21 évesen! első verseit kötetben láthatta. Nem akarnék biográfiai, s megjelenési adatokba bonyolódni, s azzal untatni a közönséget. (Ezek az adatok a gondosan szerkesztett meghívón olvashatók.)
Kalász Mártonra igazából csak az 1969-ben megjelent Viola d’amour című kötetekor figyeltem föl. Erre a hatalmas, költészetünkben is párját ritkító nyolcszáz soros szerelmes versre, amely három részre tagolva százszor nyolc sorból állt.
Ettől kezdve lettem a költő olvasója, s érdekelt az is nagyon, hogy mások hogyan olvassák, s akik tehetik, mit írnak róla.
A személyes élmények után vágjunk e költészet leglényegébe, a költő egyik kedvenc képi s gondolati motívumát idézzük fel. A vers címe: Irigység. Így hangzik: „E diót irigylem; nem fél / fölbontják, s belenéz / majd elcsigázott, kíváncsi / szem, elhül a kés / s dúlt, acsargó rögeszme / elme árkainál / törve-zúzva, úgy sejtve: valóban / rád talál.” (Szállás, 71.) Tehát: diónak, magnak lenni; a dolgok belsejében akár külön világként is, világot érlelni, amelyre majd rátalálnak, kinyitják, vagy nyílik magától. S ebbe a zártságba befelé szökik már – hogy a költő szavaival éljek – az a bizonyos elégia-beli ló, amelyik „egyedül maradva”, mintegy lényegül is sűrülve – „mindjobban belefonódik / a láp dús indáiba”.
A szökés és kötődés között mennyi energia feszül. És lényegéhez tartozik, hogy nem pazarlódik. Egyre szikárul, s szemünk előtt válik feszesebbé ez a költészet. Benne a költő helyzete is, szorító magányossága, az éjféli expressz hálófülkéjében, idegenbe utazva már másfajta költészet lehetőségeit csattogják az elvivő kerekek. Megnyilatkozik az olthatatlan kereső és otthonteremtő vágy. De megfogalmazódik az a felismerés is, melyet a nagy angolszász költőnél, Auden-nél olvashatunk: miszerint az éhség kényszeréből várost építő vándor sohase feledheti a szigetek álmát. Az indulás, útonlevés és legvégül a meg- és visszaérkezés hármas egységét, érzelmi fölfokozottságát szentesíti az a fix pont, amelyet hazának hívunk.
Kalász Mártonnál ezt az érzelmet roppant komolyan kell venni, mint ahogy a gondosan megválogatott, szinte hangonként mérlegre rakott szavait is. Mert ezekért a szavakért megszenvedett, szótárakat, etnográfiai munkákat olvasott össze a költő, aki német anyanyelvűnek született ebbe az országba, s viselte gyerekfejjel a kisebbségi sorsot. De a magyar nyelvet a szótárakon túl, a Puszták népéből, tanulta (amely földrajzilag is szülőföldje szomszédságában van, meg a II. világháború esztendeiben betelepített, de ide menekült bukovinai székelyektől, akik talán máig ható érvénnyel a magyar nyelv legszebb változatait beszélik. (Kalász Márton pályája emlékezetében az 1978. októberi Új Írásban gyönyörűen vall erről.)
S a hátrányt, nyugodtan mondhatjuk, előnnyé változtatta. Kalász Márton egyike, azon kevés költőinknek, akik pontosan érzik a szavak súlyát, azok teherbíró képességét, s ismerik az árnyalatokat, s így már ösztönösen elkerülik a ballasztokat, a nagy, színes, de bármikor semmivé pukkanó nyelvi léggömböket. Nem látszik ez az út látványosnak, s olcsó sikerekkel sem kecsegtet. A költő poétikai küzdelme az olvasó felkészültségét is feltételezi. De a versek a teljes odafordulás nyomán megnyílnak, vagy ahogy ő mondja „nyíltak lesznek”. Így fogalmaztam róluk, pontosabban legújabb verseiről: gondolatok, csupa idegvégződésekkel, bölcsek, s látszólag szelídek, magukban hordozva a bármikori robbanást. Ez az energia szavak és szavak között, meg az elhallgatások képzeletbeli rácsszerkezetében, az üresen hagyott szóközök havas tartományában elemi erővel érezhetők. Utolsó két kötetének szinte minden darabja ilyen. Tudom, hogy butaság a hasonlítgatás, a skatulyázás. Kalász Mártont nem is tudom egyetlen hazai kortársához hasonlítani. A század lírájában is csak az 1973-ban meghalt nagy angol költőhöz, Audenhez, – akinek az előbbiekben már egy gondolatát nem véletlenül idéztem. Elsősorban hasonlítható a kíméletlen nyelvi pontosság, a kemény, a héjba erősen zárkózó, de mindig kinyitható gondolatiság okán. Kalász azonban líraibb alkat, vibrálóbb; a kényelmes, s az azonnali értést áhító olvasónak biztos idegesítőbb is. Én úgy mondom, fölkavaróbb, zaklatóbb, amelyre a XX. század emberének – hitem szerint – nagy szüksége van. Ezek a versek, úgy tűnik, előttünk készülnek, előttünk szereli össze őket a költő. Mint egy repülőgépet, melynek két szárnya – az érzelmi s gondolati pólus-iker – képes a repülésre, de természetesen csak az egyetlen, s szuverén pilóta segítségével, aki felelős a megérkezés sikerében.
Most a kötetek újraolvasásakor felfedezés volt, egy nagyon korai Kalász Márton-vers, amely jóslatszerűen foglalja össze ennek a költészetnek a lényegét: „Nem lazíthat ügyemen senki / A versekben mindent szabad. / S legnehezebb kiverekedni / érdes világosságomat.”
A küzdelmet én nagyon sikeresnek ítélem: az érdes világosság van, létezik, fényt és erőt ad.
Elhangzott 1979-ben Győrben a Petőfi Sándor Ifjúsági Házban.
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez