Nem tudom, olvassák-e mostanában mifelénk az amerikai Dél nagy írójának alapműveit; kölcsönzik-e még a könyvtárakból a kopottasra rongált Megszületik augusztusbant vagy A hang és a tébolyt? Nem is szólva a Vad pálmafákról, melyet 1972-ben szegény B. Nagy László magyarított zseniálisan, talán miatta is ez lett a legkedvesebb Faulkner-könyvem. Nem leckét mondok, de tudom, hogy amit Faulkner a század felezési idejéig regényeivel elért, az olyan ritka magaslat – például az időkezelésben vagy a cselekményszövés gazdagságában – ahová csak igen kevesen jutottak föl. Születésem évében, 1949-ben kapott Nobel-díjat, s méltán. Alig múlt még ötvenkét éves. A mi Tersánszkynk, Kodolányink és Tamásink kortársa.
Ott áll – ezen írás szerint – a kivételes alkalom csilláros termében, hogy félelem nélkül megpendítse a szív és lélek nagy igazságait. Akkor és ott – ötven éve – és szerintem máig visszhangzóan, érvényesen. Egy igaz ember, mint bármelyik emlékezetes hőse, a nagy alkotói évtizedek után csöppet megpihenő regényíró az ünnepi pillanatban is kérlelhetetlenül mondja a maga művészi poétikáját és parainesisét. Szigorú szavakkal és mégis a remény zászlaját lengetve üzen azoknak a fiataloknak, akik erre a rögös útra lépnek. Tehát tudniuk kell: a szív és a lélek igazsága nélkül nincs igazi mű. A legnagyszerűbb emberi érzések, ha kiszorulnak a könyv lapjairól, ha csak briliáns írástechnika kápráztatja az olvasót, akkor miért-e fényűzés. Miért és kinek? Mert ez nem a „lélek fényűzése”, és nem szív boldog vagy szomorú sóhaja-dala, amikor még mondható volt: a jó mű segít élni. És persze halni is. Nem kérdés, hogy Faulkner sugallatos szép üzenete óta mennyit satnyult a lélek és szív igazságaira, megrendüléseire figyelő irodalom. Egyáltalán: a Világ. De lám, egy ilyen nem is távoli „szózat” mennyi erőt és reményt adhat!
(Magyar Nemzet, 2000. február 12.)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez