A fehér dobozban egy fenyőtoboz. Karácsonyi rendjel, kitüntetés, ha vágyna ilyesmire. A tobozt talán a Michigan-tó partján, talán egy közelebbi erdőben posztoló zöld óriás zuhintotta alá. Hibátlan és hatalmas pikkelyekkel. Amíg egyet alszunk – és „a Hadisten is beléalszik!” – egyet fordul ez a Föld nevű korong, az önkényes tű-karcolat a pikkelyen olvashatóan áttűnik:
A SZIVÁRGÁSBAN / EGYSZER MAJD ARCOM IS ELKÉSZÜL.
Az Úr 1991. esztendejében, amikor gyűjteményes és válogatott álmai fehér borítójú könyvben, majd fekete lemezen – nagyon illett volna a fehér lemez! – jelentek meg a Püski Kiadó és Hungaroton figyelméből.
A verscímek eszement játékát, verssorrá épülését a könyv és lemez külön-külön, s ikerként is, mintha megáhítaná, elirigyelné. Mert drámaiságuk egymás közelében kétségtelenül megnő. Az olvasottra ráfelel a kívül hangzó: a költő hangján szóló pedig megtelik csupa belső titokkal. Épül a vers mögötti vers, a jambus mögötti „lélekző elevenség”. Nem is illendő magyarázni.
A némulatból föltámasztott szavak: az ítélet, a méltóság és a várakozás szavai. De nem konkrétságukban nevezzük így őket, hanem a dikció okán, melyben lüktetés és ritmus ölelkezik hangzók különös ízével. Szétválogatásuk szinte versenként mutat izgalmas tablót. Ez külön is figyelemre méltó teljesítmény, hiszen az avatott és megihletett, invencióban nem szűkölködő versmondók után – így Illyés Kinga és Balázs Éva után – vállalkozik versei megidézésére. Egyszerűen, tisztán. A gondolatra rászövődik az élő forma, s a világos tagolások, hangsúlyok alapján a hallgató akár pontosan – nyomdakészen – papírra jegyezhetné kedvenceit.
De alighanem a lényegtől még messzire vagyunk.
Sprinterek és szökellő művészek táborában, a líra könnyűatlétái között, ugyancsak ámulatot és riadalmat kelthet az, aki súlyokkal próbál futni, vállára véve ezt-azt. Vagy nehéz terhekkel ég felé mutatni. Maradék és maradó lázakat cipelni. Lázakat? A többi lázát, a mások vacogását? És már az első, ifjonti olimpiászok után a fényesen komorló „bűnjelre” rátette kezét Valaki. Az ilyen „bűnjeleket” sietősen vagy éppen vétkes lustasággal, de – lefoglalja az Idő. Így aztán még nehezebb lesz a cipelnivaló. A vizslaló és irigy tekintetek előtt lehetne az erőlködést mímelő s kacagtató zsákbafutás a menekülés útja a Jegenyekörös ég alatt.
Ürügyek akadnának bőven a mindent kioldó, málasztó szivárgásban. Az elgyöngülés foltjai az újszerűen amnéziás tudatban. És a csiganyállal satírozó percnyi poétikákban.
A betegség vírusfertőzöttjei most tápászkodnak keserű tapasztalatokkal a szélesre nyílt régióban, az Északi-tenger és az Adria között. Népek és egykori tálentumos írástudók keresik önmagukat. S egymás kapcsolatát. A kényszerűségből (is) vállalt utak helyett a lényegit, a sajátosat. Mert széles internacionalista sztrádákat levegőbe röpített az ezredvégi történelem. De sok helyütt még a hajdani ösvény nyoma se látszik.
És az Időnek angyalai alásuhognak, mint az eszméltető fényesség hírnökei. Dörgöljük csak szemünket! „A Csodákat – mégis – rendben megjelentik”. Ez maga a legnagyobb csoda. Nem vakulunk, csak ébredünk, ádventi ébredéssel a mély álomból, mert „ezeréves, barlangfényű szókkal” költő. Költő: fejét méltósággal fölvető úr és szolgálatot vállaló munkás egyszerre. Úr a szivárgáson. A szivárgásban tettese. Aki egy szószaporító korban mert hallgatni is. S ha félt, hát mert bátran félni, de közben a dúdolást, a lázat csitítót nem bízta másra. A gondok és lázak regiszterén vacogva játszott, miközben a világ cintányért csapdosott az erdélyi „suvadásos dombok” fölött, között: „ahol sírok a bóják”.
Mondhatja szelíd daccal, magabízóan: Egyszer majd arcom is elkészül a pontot megfutamítva. Mondhatja a Temetődombon lobogó gyertyafényben, s az erdő esőtavában arcát megremegve látón. Kész már eleitől fogva ez az arc. Készül a Messzeség átsajgó ablakai alatt dúdoló szókra, havazásra.
Majd dől a hó ismét és nagyon. Ezt jósolták a jósolni tudó lények: bogarak, fák, vadludak és az egycsontúvá fagyott remeték a Keleti Kárpátokból. Megannyi önkéntes szeizmográf. Hírnökei a küszöb előtt várakozó Nagyidőnek, amikor a „szederinda sírásától” „felébrednek a kések”. És a fehér doboz átkél a határon. Mert a vámosok is kedvelik a fenyőillatot. Aztán odébb, a Kárpát-kanyarban fölpattintja egy gyönge szélfuvallat: havazás lesz abból is, minden külön értesítés helyett.
(Hitel, 1991/26.)
< vissza prózakötethez