Prózakötetek - Otthonok és iskolák; közösségek és közösségteremtők

A fejfa, vagy ahogy az itteni készítői mondják: „fütül való fa” már csak az ország ezen vidékén található meg, kizárólag református temetőkben. A „csekei” fejfa Szabolcs-Szatmár keleti részén a Tisza és a Túr folyók között alkot temetőkultúránkban specifikumot.
A viták még a mai napig sem döntötték el a különös és egyedülálló fejfaforma kialakulási módját. Több feltételezés, de még több belemagyarázás ismeretes szakmai berkekben is a fejfaforma létrejöttére vonatkozóan. A leginkább ismeretes a fejfa csónak alakjából adódó magyarázat, amelyet – érdekes, hogy az ott élő emberek közül csak Lakatos József tanártól hallottunk, aki külön is foglalkozott ezzel a témával. Ő így mondta el nekünk: „Hádesz birodalmában néhány obulusért átviszik csónakon az utasokat a Styx tulsó partjára” és ez a csónak kap megjelenítést a fejfa formájában. A másik feltételezés a fejfa ún. „magyar bajusz” díszítésén kivehető emberi arcformából adódik, amely szerint a „csekei” fejfa a pogánykori magyar törzsek fejfatípus maradványa. Az általunk megkérdezett fejfafaragók csupán a csónakalakot magyarázták azzal, hogy „itt a két folyó, a Tisza és a Túr bizony sokszor kigyütt –, no meg az őseink még halásznépek voltak, így aztán köllött az”.
Ezekből is látszik, hogy mennyire különbözőek a feltételezések. Mindezeket csak az érdekesség kedvéért említettük meg.
Sokkal inkább érdekelt minket a fejfakészítés hagyománya, módja. A jelenlegi mesterek elmondták, hogy gyerekkorukban is így csinálták, sőt még apáik, nagyapáik szavaira is tudtak hivatkozni.
A „fütül való fa” mindig tölgyből készül. Ehhez pedig nem is akármilyen vastagságú törzsre van szükség, általában 50–80 cm-ig terjedően. Régebben mindenki még életében kiszemelte magának azt a fát, amelyből majdan halálakor a fejfáját és a koporsóját elkészítik. Manapság ez annyiban módosult, hogy a helyi tsz minden egyes tag, illetve azok családtagjai számára ingyen biztosítja ezt a fát. Így a hagyomány továbbéléséhez jelentős „anyagiakkal” járul hozzá. Ez mindenképpen dicsérendő dolog.
Egy ilyen fejfafaragást követünk most végig. Már hajnalban lovaskocsira ülnek a mesterek, az erdész, aki kijelöli a fát, és a halott néhány hozzátartozója, akik segítenek a fa kivágásában. Ez rendszerint a temetés előtti napon történik. A tölgyes a falutól egy jó óra járásnyira Nagyar község felé terül el. Hosszú zökögős úton lehet kijutni oda. Mikor a szekérről leszállnak, máris ketten fűrészelni kezdik a kijelölt fát, egy pedig fejszével „keskenyíti”. Mikor ledől a fa, nekilátnak legallyazni, és a szükséges részt lefűrészelik. De ezt mindig a fa szabja meg, mondják a mesterek, ezért is különböző mindegyik mérete. A kocsira úgy kerül a lefűrészelt törzs, hogy a kocsit félig ledöntik és úgy gurítják bele. Így aztán a kocsit már könnyebb felállítani. A halottas ház udvarán a lefűrészelt részt két „párnafára” fektetik és elkezdik a faragást. De előbb még ráhúznak az odakészített pálinkásbutykosra mondják – „ehhez a munkához kell az erő”. Először a fejrészen a csónak orrát alakítják ki, majd lehajalják az egész fát és hatszögletűre bárddal kifaragják. Az írásra szánt tábla helyét kimérik, befűrészelik, és gondosan legyalulják. A mesterek ezt a részt „betűtáblának” nevezik. Legtöbb esetben 80 cm helyet foglal el. Ezután következik a „csekei” fejfának a különleges díszítése, az ún. „alsó szimmetria” a betűtábla alatti részben 11–12 cm szélességben. Ezt a mester nagyon ügyesen bárddal alakítja ki, míg közben a másik egy „fabunkóval” ütlegeli a bárdot, hogy jól szaladjon a fába. A minta vagy „szimmetria” teljesen a mester szemmértékére van bízva, amely ritkán szokott tévedni. Hasonló módon készül a „magyar bajusz” a fejfa „első orrmóján”, azaz betűtábla feletti (csónak alakú) rész külső élén. A „magyar bajusz” három bevágásból áll. Ezek lépcsőszerűen egymásra épülnek fel. Az alsó kettő 10 cm széles, így szimmetrikusan az él két oldalán 5-5 cm. A legfelső bevágás 3 cm szélességű, de jóval hosszabb, mint a másik kettő. Ez hasonlít az emberi nyelvre, míg az alatta lévő egy alsó ajakra. Ezzel a fejfa már készen is van, de közben az idő is eljár, ebédet adnak a mestereknek. Délutánra már csak a betűírónak marad munkája. A festékkeverő „csanakban” két-három tojással és kb. 10 dkg „kindruccal” (fekete por) festéket kever, és a tábla részt lemázolja. A fejfa többi részét majd beállítás után festik be. Amikor megszárad a betűtáblán a festés, a betűíró egy vonalzófa és egy szög segítségével 3 cm távolságokban megvonalazza a betűtáblát. Ezután előkerül a betűíró legfontosabb szerszáma, a „penna”, amelyet bal kézben tart, és ezzel vezeti a betűk vonalát, jobb kezével pedig kalapáccsal üti. Így alakulnak ki a minden mesterre jellemző betűk.
Ahogy a fejfafaragók és a betűírók elmondták, verses felírás már csak nagyon ritkán kerül a fejfára: ha a halott fiatal, tragikus körülmények között hunyt el, vagy ha külön kérték a hozzátartozói. Az előbbire egy nagyon szép példát találtunk a temetőben (a leírás szövege és formája teljesem megegyezik az ott látottal).

A temető másik szép és hasonló jellegű fejfaversét id. Baráth Ferenc betűíró még emlékezetből is el tudja mondani nekünk.

Megfigyeltük, hogy a fejfák a temetőben, kivétel nélkül nyugat felé néznek. Mikor ennek okáról érdeklődtünk Borbély Miklós fejfafaragó ezt a magyarázatot adta: „ahogy a Nap is nyugat felé nyugszik, úgy a megholtak is” – továbbá elmondta, hogy az öngyilkosokat a temető árka mellé temetik, de nem a temetőn kívül, és nem is másforma fejfával.
A jelenleg dolgozó szatmárcsekei fejfafaragók id. Bódi Károly, id. Bóné Balázs, Borbély Miklós és a betűíró, id. Baráth Ferenc a tsz kerékgyártói, illetve ácsai és a fejfafaragás névtelen művészei.

(Jelentkezünk, 1969. december, 15. sz.)