Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

PILINSZKYRŐL – SZÜLETÉSÉNEK 75. ÉS HALÁLÁNAK 15. ÉVÉBEN

Első Vigilia-beli közlésemet például Neki köszönhetem. Kondor Béla halála után néhány hónappal írtam egy verset, s ezzel járultam Pilinszky színe elé. Az Új Ember szerkesztőségének előszobájában várt. Ez volt legelső találkozásunk. A rövid, 13 soros verset cigarettafüstbe burkolózva, ülve olvasta el, csak úgy magának, aztán fölpattant, s akkor ott, teátrálisnak tűnő, széles mozdulatokkal föl-alá járva még kétszer elszavalta nekem. Az elkövetőnek! Az első versszakot még külön is, mint egy túlhevült, de lelkiismeretes színész, aki a Megdarált margaréták lisztje üzente nekem a telet… indító versmondatot azonnal és mohón memorizálni akarná.

Álltam elbűvölten és megszégyenülten. Igazából föl se fogtam, mi történt. Csak jó volt, nagyon jó! Később gondoltam arra: a menekülés, az eliszkolás lett volna az illő válasz.
Aztán beviharzott az átellenben lévő szobába, s mint néhány perc múlva megtudtam Tőle, átadta a verset Rónay Györgynek. Így jelentem meg a hetvenes évek elején a Vigiliában. Még a nevemet is kiírták a borítóra Szentkuthy Miklós és a Pilinszky által oly nagyra becsült (és egy 1971-es kritikájában felső fokon értékelt) Toldalagi Pál neve mellé. Ehhez hasonló jó érzés, mondjuk így: kicsiny büszkeség még ez idő tájt fogott el őszintén, amikor Kormos István 1973-ban egy oldalnyi verssel bemutatott az ÉS Új Hang című rovatában s rögtön kiadói szerződéssel is megkínált.
Pilinszky segítségét megköszönni is elfelejtettem, gondoltam, majd később, amikor a jeles művészettörténész Németh Lajos meg Kormos Pista által válogatott, szerkesztett Kondor-emlékkönyv megjelenik, ahová épp a Vigiliából emelték át versemet. Nos, ebből a tulajdonképpen kész válogatásból valami buta dolog miatt (talán az örökösök civódását emlegették) akkor nem lett könyv, sőt később sem! (Aztán Kormos 1977-ben hirtelen meghalt, szegény Németh Lajos is egy évtizeden keresztül, haláláig emlegette a könyvet, pontosabban könyv-tervet, mint méltó főhajtást Kondor géniusza előtt.)
A következő találkozásunk a Végkifejlet megjelenése idején volt. Talán éppen Könyvhéten, 1974-ben. Mondtam Jánosnak, hogy két éve az ÉS-ben olvastam a Tabernákulumot s azóta várom kötetben is, most tehát arra kérem, ennél a versnél dedikálja nekem az új könyvét. Meglephette a kérés, kicsit töprengett, aztán a nevem mellé odaírta a vers legfontosabb sorát: „örökre hó alatt marad.”
A vers szövetében ez a kitüntetett sor, fénylő szál az egész vívódó gondolat centrumában van. És ha a nevem mellé került, jóslatos tényrögzítésként, akkor is jó helyen… Halála után néhány évvel aztán versemben is megtalálta a maga helyét.

És visszhangzik bennem lassan negyedszázada az erre rímelő záró sor bizonyossága és talánya: „ami miatt, ami miatt.”
Jánossal hátralévő néhány évében már nem találkoztunk így. Csak színpadon láttam, csak elsuhanni, csak vernisszázson, meszsziről. Műveit olvastam inkább, s a Róla szóló írásokat is többnyire. Halála óta azt a rengeteget, már lehetetlen.
Egyetlen írást említek meg csupán, amely élete utolsó hónapjaiban láttatja a világ elől eltűnni vágyó, talán a Karamazov Aljosákat kereső és szüntelen Mozartot hallgató Pilinszkyt. Ott, Székesfehérváron. Takács Imre írta ezt a fantasztikus emlékező prózát, ha tetszik költői esszét, rekviemet, a Poeta benedictus-t, (1989-ben a Magvető kötetben is megjelentette), amelyről bizony, Pilinszky okán is sokkal több szavunk lehetne.
Végső összegzésemet még a nyolcvanas évek derekán így rögzítettem:

(Elhangzott a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett Pilinszky-emlékülésen, 1996. november 28-án.)

(Árgus, 1997/3.)