Prózakötetek - Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk)

Ferenczes István szolgálatai és didergései

VISSZHANGZÓ LÉPCSŐK EGY ELEVEN BALASSI-SZOBORHOZ

Némely dallamomban

súgásod ahol van
te nyitottad meg számat


Énekem legvégül

majd veled is békül
tizenhatodik század!


Láttam ifjan én már

nemzetem mint rontják
szakadatlan pörökkel


Minden ékességit

földig lerombolják
veretik az törökkel


Dúlásra jött hordák

mindig megóhajtják
szűzeknek szép seregit


Viszik Drinápolyig

gyalázzák napestig
rajtuk vajon ki segít?!


Vannak aztán bévül

fajtámnak díszéül
pogánynál pogányabbak


Elöntött a posvány

vélük hadakozván
fertelmes utálatban


Bűnben hentergésem

reménytelenségben
láttam magam már holtan


Szívemnek balzsamát

homályban keresvén
magamat kaszaboltam


Bánkódván eleget

pokolra szánt lelkem
bocsánatért elhoztam


Hogy bűnöm oldoznád

merészeltem hozzád

folyamodni imákkal


Messzi zsoltárokbúl

gyakorta kicsordul

könnye Dávid királynak


Ezért lobogómon

zsoltáros hárfája

életemet kimondja


Kardom tükörére

envérem is csordult

édes hazámnak gondja


De nem véres szablya

nem is szemek rabja

volnék Balassi Bálint


Zólyomnak szülötte

világnak űzöttje

bátran elédbe áll itt:


lelkemet akartad

szívemet facsartad

testemet megrongáltad


legyen akaratod

sorsom záróköve

lelkem immár tenálad


Legszebb dallamomban

zúgásod ahol van

te nyitottad meg számat


Énekem legvégül

veled is megbékül

tizenhatodik század!

Önöket, de mindenekelőtt Ferenczes Istvánt, Csíkpálfalva szülöttjét, Csíkszereda polgárát, kortársi költészetünk jeles poétáját köszöntöttem e tavalyi évfordulós „vers- és kardvillanással”, amely tán még a Balassi év zárásakor is jól fog. S arra is gondoltam, hogy így megspórolhatom nagy reneszánsz elődünk sorsának és poézisének fölmondását, amely amúgy is tudós, kutató elmék tiszte. Meg hál’Isten: sugárzó versmondóké, muzsikusoké!
Csupán egy pillantás lenne még hátrafelé. Az Esztergom falai alá vonuló katona-költő Dávid királyos zászlaján ez a jelmondat volt olvasható:
„Vita, quae fato debetur, patriae saluti solvatur.” Azaz: Életünket, amellyel a sorsnak tartozunk, fordítsuk a haza üdvére!
Nos, amióta csak ismerem Ferenczes István verseit, ezt a Balassis sorsvállalást és „üdvösségtant” én bizony kihallom, kiolvasom belőlük.
Már harminc esztendeje is elmúlt, amikor 1972-ben az ugyancsak Balassi-kardos társunk, Farkas Árpád a hajdani Igaz Szóban elismerő szavakkal méltatta Ferencz S. István első kötetét, a Nyári vándorlásokat. Akkor még így írta nevét, de a drága emlékű Szilágyi Domokos keresztapaságát elfogadva a harmadik kötete homlokán, a Ki virággal megveretett címűn már ott volt téveszthetetlenül és megjegyezhetően a Ferenczes név. Azt hiszem, ekkor dőlt el véglegesen, talán a diktatúra szorításának is köszönhetően!, hogy a nyelv saját invenciójával legyőzheti a zsarnokságot, s új utak nyílhatnak előtte, ha van bátorsága. Ekkor talál rá a hosszú versekre, poémákra. Virágokkal mond ítéletet: suhognak, hajladoznak, nyílnak és bezárulnak a növényhatározó összes valós és teremtett megszólítottjai. Suhognak és véreznek a kard-virágok, majd a következő könyvében már megőszülnek a fenyvesek is, mert a szerelem boldog-boldogtalanságában csörtet a férfi, aki légszomjelégiákkal, nagy erdélyi havazások ködmönébe menekíti a reményt. A szabadság-reményt, a be nem teljesült szerelem-jusst. Bizony, mintha csak önkéntelenül is Balassis bujdosást rajzolna a hóba a poéta-kéz, de a büntetés és bűnhődés titkos mérlegén a számlát gyönyörű versekkel egyenlíti ki.
S így jut el 1989 decemberéig, a gyűlölt Ceausescu-rendszer megroppanásáig, amikor a csíkszeredai városháza balkonjáról a tömeg követelésére háromszor is elszavalja A diktatúra közhelyei című versét: „nem számít nappal vagy éjszaka / a terrornak nincsen évszaka” – visszhangozta utána a tér, s vele a nép. Ne feledjük: ekkor a menekülő szekusok még lőnek… Bizony mást gondoltak ott, és mást gondoltunk mi is itt, Budán. De a történelem istennője nem volt kegyes hozzánk. Nem volt kegyes a börtönükből szabadult nemzetekhez olyasformán, hogy a múlt és a jövő igazságban és szeretetben összekapcsolható lett volna. Ne is áltassuk magunkat, főleg mi anyaországi magyarok ne, a múlt esztendő decemberének 5. napja óta, amikoris elbotoltunk önmagunkban a szégyen lépcsőin!
De az eltelt 15 év minden gyötrelme ellenére mégis Ferenczes István írói-költői munkásságának legtevékenyebb korszaka. A múlt faggatásának és torokszorító feltárásának dokumentuma, már a 90-es évek legelején ott van a Székely apokalipszis és az Ordasok tépte tájon lapjain meg a Gyásztól gyászig költészettel átitatott publicisztikáiban. Vállalásainak, szolgálatainak számát sorolni is nehéz lenne: 1997-től alapító főszerkesztője a Székelyföldnek, az ezredfordulótól pedig a Moldvai Magyarságnak is, mely a legveszélyeztetettebb magyar kisebbségnek, a csángóknak a támasza, róluk tudósít, Lakatos Demeter emlékét őrzi és a jelenben Duma Istvánt és Jancu Laurát bátorítja. S telítve emberséggel és részvéttel és nem kevés közbátorsággal! valóban cselekvéssel is átérzi, amint Jékely Zoltán írta volt, hogy „az ember ott a legfájóbb magyar”.
Ott, ahol már szinte nincs is, vagy szavait, identitását veszíti. Alighanem Ferenczes István írta meg rendkívüli szociológiai pontossággal és nyelvi hitelességgel Didergés című hosszúversében, melyet „lejegyzett az Adzsud-Madéfalva között közlekedő osztályonaluli vonatokon” (és több versében is!), már-már az abszurd és a posztmodern alakításmód koordinátáin is túllendülve: a Keleti-Kárpátokon túlról a Moszkva térig kúszó félbalkáni-félbizánci-félpokol megállíthatatlan nyelvi és mentalitásbéli szivárgását. Méltó párja ez a valaha vajdasági Domonkos István Kormányeltörésben-jének, melynek mottója, mint tudjuk, Balassitól való: „Elmém csak téveleg széllel kétségében, / Mint vasmacska nélkül gálya az tengerben, / Kormányeltörésben, / Nincsen reménsége senki szerelmében.
De van reménység: Ferenczes István ott jár valóságosan is, és az Éggel érintkező verseiben a Gyímesekben Szent Erzsébet nyomában. S ott jár a Kis-Somlyó meredekén, kapaszkodik a Jézus hágóján, hogy a „Napba öltözött Asszonynak” hódoljon, Naphimnuszt írjon hozzá, majd hazanézzen, elnézzen Csíkpálfalva templomtornya iránt. S közben mint az imát, mert csak itt tud imádkozni igazán, verssé fohászkodja:

Csak téged hagyott nekünk / Európa s Ázsia /
elvette már mindenünk / győztes zsoldos bandita /
ének lettél ablakunk / Napba öltözött kapunk /
mint a kék nosztalgia / a szemedbe rejtezünk /
és te együtt félsz velünk / Salve mundi Domina.

Boldog vagyok, hogy mindezt új kardtársunkról elmondhattam önöknek.

Elhangzott Budán, 2005. február 14-én a Gellért szállóban, a Balassi-emlékkard átadásakor rendezett ünnepségen.

(Magyar Napló, 2005. március)



< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez