Prózakötetek - Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk)

VISSZHANGZÓ LÉPCSŐK EGY ELEVEN BALASSI-SZOBORHOZ

Önöket, de mindenekelőtt Ferenczes Istvánt, Csíkpálfalva szülöttjét, Csíkszereda polgárát, kortársi költészetünk jeles poétáját köszöntöttem e tavalyi évfordulós „vers- és kardvillanással”, amely tán még a Balassi év zárásakor is jól fog. S arra is gondoltam, hogy így megspórolhatom nagy reneszánsz elődünk sorsának és poézisének fölmondását, amely amúgy is tudós, kutató elmék tiszte. Meg hál’Isten: sugárzó versmondóké, muzsikusoké!
Csupán egy pillantás lenne még hátrafelé. Az Esztergom falai alá vonuló katona-költő Dávid királyos zászlaján ez a jelmondat volt olvasható:
„Vita, quae fato debetur, patriae saluti solvatur.” Azaz: Életünket, amellyel a sorsnak tartozunk, fordítsuk a haza üdvére!
Nos, amióta csak ismerem Ferenczes István verseit, ezt a Balassis sorsvállalást és „üdvösségtant” én bizony kihallom, kiolvasom belőlük.
Már harminc esztendeje is elmúlt, amikor 1972-ben az ugyancsak Balassi-kardos társunk, Farkas Árpád a hajdani Igaz Szóban elismerő szavakkal méltatta Ferencz S. István első kötetét, a Nyári vándorlásokat. Akkor még így írta nevét, de a drága emlékű Szilágyi Domokos keresztapaságát elfogadva a harmadik kötete homlokán, a Ki virággal megveretett címűn már ott volt téveszthetetlenül és megjegyezhetően a Ferenczes név. Azt hiszem, ekkor dőlt el véglegesen, talán a diktatúra szorításának is köszönhetően!, hogy a nyelv saját invenciójával legyőzheti a zsarnokságot, s új utak nyílhatnak előtte, ha van bátorsága. Ekkor talál rá a hosszú versekre, poémákra. Virágokkal mond ítéletet: suhognak, hajladoznak, nyílnak és bezárulnak a növényhatározó összes valós és teremtett megszólítottjai. Suhognak és véreznek a kard-virágok, majd a következő könyvében már megőszülnek a fenyvesek is, mert a szerelem boldog-boldogtalanságában csörtet a férfi, aki légszomjelégiákkal, nagy erdélyi havazások ködmönébe menekíti a reményt. A szabadság-reményt, a be nem teljesült szerelem-jusst. Bizony, mintha csak önkéntelenül is Balassis bujdosást rajzolna a hóba a poéta-kéz, de a büntetés és bűnhődés titkos mérlegén a számlát gyönyörű versekkel egyenlíti ki.
S így jut el 1989 decemberéig, a gyűlölt Ceausescu-rendszer megroppanásáig, amikor a csíkszeredai városháza balkonjáról a tömeg követelésére háromszor is elszavalja A diktatúra közhelyei című versét: „nem számít nappal vagy éjszaka / a terrornak nincsen évszaka” – visszhangozta utána a tér, s vele a nép. Ne feledjük: ekkor a menekülő szekusok még lőnek… Bizony mást gondoltak ott, és mást gondoltunk mi is itt, Budán. De a történelem istennője nem volt kegyes hozzánk. Nem volt kegyes a börtönükből szabadult nemzetekhez olyasformán, hogy a múlt és a jövő igazságban és szeretetben összekapcsolható lett volna. Ne is áltassuk magunkat, főleg mi anyaországi magyarok ne, a múlt esztendő decemberének 5. napja óta, amikoris elbotoltunk önmagunkban a szégyen lépcsőin!
De az eltelt 15 év minden gyötrelme ellenére mégis Ferenczes István írói-költői munkásságának legtevékenyebb korszaka. A múlt faggatásának és torokszorító feltárásának dokumentuma, már a 90-es évek legelején ott van a Székely apokalipszis és az Ordasok tépte tájon lapjain meg a Gyásztól gyászig költészettel átitatott publicisztikáiban. Vállalásainak, szolgálatainak számát sorolni is nehéz lenne: 1997-től alapító főszerkesztője a Székelyföldnek, az ezredfordulótól pedig a Moldvai Magyarságnak is, mely a legveszélyeztetettebb magyar kisebbségnek, a csángóknak a támasza, róluk tudósít, Lakatos Demeter emlékét őrzi és a jelenben Duma Istvánt és Jancu Laurát bátorítja. S telítve emberséggel és részvéttel és nem kevés közbátorsággal! valóban cselekvéssel is átérzi, amint Jékely Zoltán írta volt, hogy „az ember ott a legfájóbb magyar”.
Ott, ahol már szinte nincs is, vagy szavait, identitását veszíti. Alighanem Ferenczes István írta meg rendkívüli szociológiai pontossággal és nyelvi hitelességgel Didergés című hosszúversében, melyet „lejegyzett az Adzsud-Madéfalva között közlekedő osztályonaluli vonatokon” (és több versében is!), már-már az abszurd és a posztmodern alakításmód koordinátáin is túllendülve: a Keleti-Kárpátokon túlról a Moszkva térig kúszó félbalkáni-félbizánci-félpokol megállíthatatlan nyelvi és mentalitásbéli szivárgását. Méltó párja ez a valaha vajdasági Domonkos István Kormányeltörésben-jének, melynek mottója, mint tudjuk, Balassitól való: „Elmém csak téveleg széllel kétségében, / Mint vasmacska nélkül gálya az tengerben, / Kormányeltörésben, / Nincsen reménsége senki szerelmében.”
De van reménység: Ferenczes István ott jár valóságosan is, és az Éggel érintkező verseiben a Gyímesekben Szent Erzsébet nyomában. S ott jár a Kis-Somlyó meredekén, kapaszkodik a Jézus hágóján, hogy a „Napba öltözött Asszonynak” hódoljon, Naphimnuszt írjon hozzá, majd hazanézzen, elnézzen Csíkpálfalva templomtornya iránt. S közben mint az imát, mert csak itt tud imádkozni igazán, verssé fohászkodja:

Boldog vagyok, hogy mindezt új kardtársunkról elmondhattam önöknek.

Elhangzott Budán, 2005. február 14-én a Gellért szállóban, a Balassi-emlékkard átadásakor rendezett ünnepségen.

(Magyar Napló, 2005. március)