1972. november 25-én Latinovits Zoltán Ady Endrét ültette költészetünk trónusára, s tette abból az alkalomból, hogy a költő 95 éve született, hogy jobban a mának szól, mint bárki, s jobban a jövőnek, mint hinnénk. Tudjuk, hogy a nagy költészet a jövőt célozza egy emberi élet parittyájával, szikrázó dac-kövével… 53 éve dacol és reménykedik a halott, hogy a föld alól is megszülheti igazát, életét. Nem lehet Őt se így, se úgy félreállítani, bemocskolni, vagy kiűzni, hisz kezében ott a „korbács”, Ő az ÚR, templomából a mindenkori kufároknak hátrálniok kell. Nagy László Ady-emlékezete, a Föltámadás szomorúsága, nekem a leghitelesebb ereklyém a költőről, s amit Latinovits kifaragott, teremtett Ady nem mű de valódi márványából, az lesz a legjobb, leghelyénvalóbb Ady-emlékművem, melyet legbensőbb talapzatra helyezek: tehát ledönthetetlen, vérem öleli.
Mikor Latinovitsot néztem a televízióban, nem tudtam, hogy csodát látok-e, vagy Ady Endrét mostan, halottan, s mégis elevenül szólalni népéhez. Robbanni készültek a szavak, repítették volna a fogakat is, a száj gyönyörű poklát, Magyarország kriptaüregét. Bizony felrobbant az a száj, s szántottak rajtunk a bombák, csak nem tudom kínlódtak-e, forogtak-e kényelmetlenül a bambák, nem bújtak-e ágyba az elviselhetetlen mondatokra, és arra a Latinovits-arcra dühülve?
Versek írattak előttünk, láttuk a vért forrni, a szívet lüktetni, az ereket pattanásig feszülni, a tüdőt zihálni, a kezet fenyegetni, figyelmeztetni, a szemet jósolni, de az arcot elernyedni, megnyugodni, az nem! Olyan nincs! És felsorakozott elénk a költő, semmi-páncéllal, meztelenül, váratlanul, a tankönyvek verseitől elütő pirosban, a versek rossz-értelmezői előtt soha ilyen félreérthetetlenül, ilyen teljességben, meg nem csupálva, kifoszthatatlanul.
Mert Ady Endre válogatta össze! El kell hinni ezt a versekről is, prózáról is. Ennek, a mostani utókornak válogatta. Mit fog ez még összeválogatni a későbbieknek?! Vigyázzatok, mert a végtelenségig bírja ez a költészet!
S már azt is tudom, hogy Ő, Maga mondta, így kell ezután érteni, nem lehet másképp, felejteni tilos! Így csak Latinovits Zoltán mondhatta, nem tudta volna másképp, mert abból a márványból faragtatott, melyből a versek születtek, nemzette őt fiának Ady Endre, Góg és Magóg fia.
(1972)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez