1. Kállósemjéni olvasótábor (1973. június 18–30.)
A táborba Ratkó József, a végeken hadakozó, szegényekért perlekedő költőbarátom hívott meg kiscsoportvezetőnek. Süvölvény, de itt-ott már nyomdafestéket is pazarló poétaként ezt igen nagy megtiszteltetésnek vettem. És azon a nyáron, nyilván Ratkó biztatására, Sánta Ferenc Isten a szekéren című könyve lett a „Bibliánk”. A Kállay kastély (akkor tanyasi kollégium) hatalmas fái alatt nyílt tekintetű tizenéves fiatalokkal olvastuk a novellákat, elbeszéléseket, és aztán napestig vitatkoztunk a világ dolgairól. Mert Sánta írásaiban, mint a Bibliában, minden lényeges benne van. Ilyesformán talán egy tanyasi kislány fogalmazta, én meg csak bólogattam, bizony, hogy benne… Ezeket a Sánta-írásokat igazából én is akkor olvastam s éltem újra. Tökéletességükről, a lélek mély vizeit felkavaró hatásukról ott, abban a környezetben győződtem meg igazán. A tábor végén minden gyerek ajándékként megkapta a zsebkönyvtári kiadást. Az én példányomat valamennyien dedikálták s beleírták azt is, hogy honnan jöttek: Újszőllőskert, Perked, Geszteréd, Balkány, Abapuszta, Butykatelep, Czukker tanya… Most is izgalommal mondogatom a különös hangzású helységneveket. Vajon, most merre lehetnek, s ha olvasnak még, mit olvasnak az akkori olvasótáboros fiatalok?
2. 1982 őszén (éppen húsz éve!) – hivatalos egyezmény keretében – az írószövetség titkáraként Arany János halálának centenáriumi ünnepségére utazhattam Bukarestbe és Nagyszalontára. Sánta Ferencet kértem meg, kísérjen el az útra, hiszen kicsit haza is megy, és beszéli a román nyelvet. Szívesen ráállt és hozta kedves feleségét is. Kalandos utazáshoz segített bennünket „húnyt mesterünk”, Arany János. A román írószövetség székházában tartották az emlékestet, ahol nagyon sok kitűnő román költő és író volt jelen (köztük Jebeleanu is, aki nagyon kedvesen Illyés Gyula barátja felől érdeklődött!) s természetesen az akkor ott élő bukaresti magyar írók teljes létszámban. Még elmondhattam emlékező beszédemet s Domokos Géza (akkor egyik alelnök) volt az alkalmi, de pontos fordítóm. Még elhangozhatott a kétnyelvű versműsor is, benne a nagyon is áthallásos Walesi bárdok. De már az ünnepi asztalnál finoman jelezték vendéglátóink: azt tanácsolják, ne menjünk Nagyszalontára, inkább szerveznek valami más utat. Például nézzük meg a moldvai kolostorokat stb. Ferenc elé csúsztattam a három nyelvű (magyar, román, francia) egyezmény szövegét, melyben írva volt, hogy Nagyszalontán másnap koszorúzunk és résztveszünk az ottani megemlékezésen is. Ferenc kitűnő románsággal és igen hatásos, mondhatni szenvedélyes előadásban megértette a román írószövetség főkorifeusaival, hogy nekünk mennünk kell, mást nem tehetünk, erre kötelez bennünket az aláírt írószövetségi egyezmény… Bár a román kollégák előbb hallatlanra akarták venni a mondottakat, majd ingatták a fejüket, hiszen feladatuk az volt, (ha tetszik: az igen magas helyről jövő pártutasítás szólt így!) hogy akadályozzák meg az utat. Szóltam a magyar nagykövetnek, Barity Miklósnak, aki becsületére legyen mondva, bátor volt és segített. A követség kocsijával elugrottunk a szállodába a legszükségesebb holmijainkért, ő pedig egy hamarosan induló (aznap utolsó) repülőgépre szerzett három jegyet. Bizony elég udvariatlanul leléptünk a fogadás közepén és így még éppen elértük a belföldi „lélekvesztőt”: a nagyváradi repülőjáratot. Addig a nagykövet úr odaszólt kolozsvári konzulátusra, hogy másnap reggelre a váradi szállodánkba hozzák a koszorút, szép hosszú nemzeti színű szalagokkal, és vigyenek ki Nagyszalontára. Szóval: álljon egész nap rendelkezésünkre a konzulátus kocsija. A konzulátus derék titkára, Rudas Ernő (1990 után nagykövet) volt a leleményes és cinkos bonyolító. De a lényeg: a repülőn elég hamar észrevettük, hogy rajtunk kívül igazi utasok alig vannak, csak éber figyelők, azaz szekusok terpeszkednek, s úgy néznek ránk, mint veszélyes terroristákra, akik valami Arany Jánosért hepciáskodnak itt s Toldi Miklósnak hiszik magukat. Volt egy kis ajándék konyakunk, a hidegben igen jólesett. És ráadásul ez az ősrégi, talán még világháborút is kiszolgált szovjet gép vészesen imbolygott a ködben a keleti Kárpátok fölött, ahogy Ferenc döcögve mondta: érzed, súroljuk már a sziklákat… sejtem ám, miért is vagy olyan fehér! – és szorgalmasan töltögetett a műanyagpoharakba. Talán a feleségét is akarta nyugtatni: szinte harsányan és kihívóan nevetett a szekusok képébe. Én meg mintha a félelmemet is akarnám palástolni, olyat kérdeztem, amit talán nem illett volna: mikor olvashatok már egy új Sántakönyvet. És ámulatomra nem vette zokon a kérdést, hanem azt mondta, ide figyelj, no, éppen Nagyváradig, amíg a konyak is elfogy, meg a szekusok is… elmondok egy mesét. És elmondott egy nyomdakész, hosszabb elbeszélést, már-már egy kisregényt valami kivert, ám elpusztíthatatlan hűségű kutyáról. Azért nem mondom el ezt a szívszorító történetet (valami távoli hasonlóság van Déry Nikijével), mert abban reménykedem, ez leírva egyszer mégiscsak előkerül. Oly pontosan, hiba nélkül mesélt, hogyha történetesen Párizsig megy ez a rozzant tákolmány, akkor addig is elhallgattam volna. Alig vettem észre, hogy közben Nagyváradon leszálltunk. Megtaláltuk a szállodát is. Másnap Nagyszalontán csupán néhány Debrecenből átjött barátunk (Görömbei András, Imre László és Márkus Béla) volt jelen, amikor az írószövetség koszorúját elhelyeztük. De a szalag példaszerűen hosszú volt, később, amikor előmerészkedtek a szalontaiak, sokan vághattak belőle egy-egy kokárdára valót… S ugyan nem hívatlanul, de az ünneplők és főleg a polgármesterasszony nagy meglepetésére szinte rajtaütésszerűn bemasíroztunk a Városházára, ahol már a sokadik román kolléga méltatta Arany Jánost. Az ő nyelvteremtő Aranyukat! Valahogy kieszközöltem, s ebben a szalontai magyar művelődésügy derék emberei is segítettek, ha már eddig bátorkodtunk szökni, hogy néhány percet azért szólhassunk is az ünneplő gyülekezethez. Kérésemre, most Ferenc beszélt tömören és azt hiszem, igen emlékezetesen. Őszintén csodáltam a helyzet drámaiságához alkalmazkodó mondandóját, amely az anyanyelvhez való ragaszkodásról, hűségről szólt. Szegény szalontaiak, akik nem is sejthették, miképp jöttünk el mégis – (mert például Váradról se jöhettek magyar írók, se a magyar színház színészei… de még Gellért Sándort is visszatartották!) dörgő tapssal, nagy ovációval fogadták Ferenc remek és csattanós szónoklatát, amelybe két mondat erejéig ezt a kis kalandot is beleszőtte. A világ nem dőlt össze… sőt a román ottlévő hivatalosságok sem voltak ellenszenvesek, mintha méltányolták volna, hogy mégis, csakazértis eljöttünk. Igaz örültek, hogy hamarost megyünk vissza Váradra és aztán megint a lélekvesztővel Bukarestbe. A visszaúton inkább csak hallgattunk, s tán azon gondolkodtunk, miképp adjuk elő a kétségbeesett román írószövetségieknek, hogy nem történt semmi rendkívüli… és tán Arany János bölcs jóváhagyásával is úgy döntöttünk: mi nem magyarázkodunk. Magyarázkodjanak ők! Hát nem magyarázkodtak. Ettől mi is nyugodtabbak lettünk. A hátralévő két napban Ferenc ritka önfeledtséggel mókázott, szórakoztatott bennünket. Ontotta a székelyvicceket. De már elmesélnivaló története nem volt a zsákban. Aztán megint repültünk, de most már haza, Pestig. Szentül meg voltam győződve (s talán még most is, pedig 20 év telt el azóta s mégsem jelentkezett új könyvvel!), hogy Sánta Ferenc tele van ilyen remek történetekkel s egyszer csak előlép, s akkor a hangos szöveggyártó-iparosok elnémulnak vagy legalább egy kissé elfehérednek. De nem: Sánta Ferenc valamiért nem lép e sekély folyamba… Hallgatásának igazi okát nem tudtam e kalandos úton megkérdeni. Az biztos, ha nincs velem, ha nem látom az ő bátorságát, akkor ezt a küldetést nem tudjuk véghez vinni. Persze azért lett retorzió is: 1990-ig rákerültem arra a listára, amelyiken azok nevei álltak, akiket nem engedtek be Romániába. Ha nehezen is, de túléltük valahogy.
3. 1989 júniusa. Magyar Írószövetség – választmányi ülés. Egyetlen téma: a június 16-i nemzeti gyásznap. Cseres Tibor elnököl, elmondja, hogy az írók is ott állnak majd a mártírok koporsója mellett s váltjuk egymást. A szövetségben gyülekezünk s együtt megyünk a Hősök terére. Még egy kérdés van: az írószövetség is elhelyezi a maga koszorúját a mártírok koporsói előtt. Koszorúz az elnök és a… (teljesen logikus, hogy protokoll szerint a főtitkár…), s ekkor felállt Sánta Ferenc, és engem javasolt, minden különösebb indoklás nélkül, holott jónéhány régi 56-os is volt a választmányban. Senkinek sem volt ellenvetése. Így Cseres Tiborral együtt én hajthattam fejet az írók koszorújával a vértanúk koporsói előtt. Szégyellem is magam, mert soha nem köszöntem meg ezt a nemes gesztust Sánta Ferencnek: mindmáig az egyetlen, igazi rehabilitációmat. De most örülök, hogy végre elmondhattam.
(Napút, 2002/ 8.)
< vissza prózakötethez