Az emlékezés kényszerével egyetlen indigóra csavarnám szívemet és lassan férfi-gyermekkorom elmulasztott havazásai felé indulnék. Természetesen visszafelé. A hórögöket hagyjuk mégis illő helyükön, de képzeljük el a legbelül megélt telet és kutassuk a hógolyók, csókok okait. Sodródik kezem a hószínű terep fölé, hogy rákarcoljon az ismeretlen hívásra szüntelenül felelgető üdvözletet, a jégvirág fölé nyíló rózsát. Az okot ma sem tudom és reménykedjünk, hogy titok mard. Hógolyók, csókok dobálva pontos helyekre, de azóta már lettem keserűbb, lettem kések birtokosa és azokkal is körüldobált. Szubjektív térkép ez, tudom én nagyon is. A tél emlékezetét mégis nekem kell fölrobbantani. Ne húzzák fanyar mosolyra szájukat, akiknek mindez kevés bizonyíték, akik a biztosra mennek életükben s még naivul hiszik, hogy halálukban is. A tél gyönyörű kockázata nem az övék!
Hat esztendeje lesz annak, hogy szívem koráll-piacán válogatás közben egy versre bukkantam. Megvettem és azóta vásárló vagyok. Hogy a portékán mégis túladtam, ahhoz egy lap kellett és méginkább az az egyszerű emberi tulajdonság, hogy megosszunk magunkból valamit, mert különben megfulladunk és örömtelenek maradunk. A lap a Jelentkezünk volt, ahol az első útrahívó biztatást és a velejáró nyomdafestéket megkaptam, pontosan öt éve a 14. számban. Azóta már majdnem minden magyar irodalmi folyóiratban „jelentkeztem”, de számomra ez jelentette a legtöbbet, és egyikkel sem felcserélhető. Félek, hogy talán az év végére megjelenő önálló kötetem sem tud már úgy, azonmód örömmel eltölteni. Reálisabb lettem? Vagy valami fontos dolog szép lassan kiveszett szívemből? Mindkettőre szavaznom kell. Főleg, hogy örömtelenebb: szemem kinyílásával sohasem hitt arányban. A képlet szerint csak a versek maradtak egy élet igazolására vagy kényszerűen vállalt behelyettesítésére.
Egy kinagyított pillanatra, hogy örömünket leljük, mégis maradjunk az indulás szín és háttereinél. Szombathelyen négy esztendőt töltöttem jóban-rosszban. Voltam a város segédmunkása és a Tanítóképző diákja, ahogy mi tréfálkozva emlegettük akkortájt – „népműves–ruhatáros” szakon. Ma is állítom, hogy a Magyar utca 1. IV. emeletéről a képzelet és a valóság káprázatos duplaszaltókat tudott ugrani, néha által is a „Perint folyamon”. Írtam tehát a verseket… Ki tudja, miért, főleg vizsgaidőszak idején. Azt is bevallhatjuk most már bátran, hogy néhányan gyakorta elmulasztottuk a Perint-hídon átkelést és buzgón gyülekeztünk a Marika és más vendéglátóipari tanszékeken „fröccsesztétikák” és „sörpoétikák” megalkotására, eltanulására. Gólya és ifjonc versfaragó koromban Botár Attila és Patka Laci voltak az elsőrangú oktatók, a főzsűri, rögtönítélő versenybíróság és a Jelentkezünk következő számára anyagfelhajtók. Azt ma is tudom, hogy költőnek is legjobbak. Szobatársam, Pörös Géza „filmes-kamerás tekintetét” kölcsönözte nekem, hogy én lehessek a „világ legnagyobb költője”. A kölcsönt apránként törlesztjük, de percig sem mondtunk le erről a címről: Szombathelyen, a Jelentkezünk árnyékában tudtam meg, hogy mit jelent szerkeszteni, korrektúrát javítani és végül bámész, kíváncsi felvételizőknek leadni a lapot, közben már gondosan kipuhatolva azt is, hogy jöttek-e tollforgatók vagy „Nobel-díjra azonnal javasolhatók”. Szerencsére mindig jöttek új ígéretek, ahogy mi fájdalmasan hátráltunk ki a város feledhetetlen csapszékeiből, és a Jelentkezünk irodalmi rovatából, hogy aztán időnként visszatérjünk bólintani, hogy igen: van még lap nélkülünk is. Talán nem haragszik meg Majtényi Karcsi bácsi, ha főképp az Ő ideges kezére gondolok, hogy Őt, a lap láthatatlan gyökerét is láthatóvá fényképeztem ebben a pillanatban. Bólintson most megadóan és ne húzassa át velem e sorokat.
Végigszánkázva a furcsa, titkokat rejtő tél emlékezetében fehér leszek, mint a papiros: a hó hiánya kiüt rajtam. Így februárban kell kinyílnom orgonaként arra a májusra, melyben egykor Szindbád Úr meghalt és én betöltöm életem negyedévszázadát. Tudom, hogy a fehér orgona havazása közel van még az igazi télhez, a minden álmunkat felborító fagyokhoz – az élet a halálhoz. Legyünk hát mi is közel életünk minden pillanatához és emlékezzünk hátrálva az időben, s a titkokra ne rohanjunk brutális egykedvűséggel, inkább szívós alázattal.
Nem üzenhetek mást. Elmulasztott havazások után a mulaszthatatlan felé indulok.
Budapest–Bérbaltavár, 1974. február 1.
(Jelentkezünk, 1974. 24. szám)
< vissza prózakötethez