FARKAS ÁRPÁD: BEFALAZOTT SZÓSZÉK
Úgy szakad kint a hó, mintha csak Farkas Árpád hóeséseit akarná felülmúlni: mert a melegítő hófúvások, a mindenséget betakarók nem jöttek el karácsonyra, de itt vannak januárban, s most illőbb föllapozni a költő magyarországi versgyűjteményét. A hangulat s a kinti jelkép úgy lehet teljesebb, ha a költővel szól a Dúdoló. „Havazás lennék, lengőn áldó, / gyűrött arcokra, földre szálló, / vigasztaló–nagy csöndes ének, / lélegzete a mindenségnek.” A vers utolsó szaka megismétli az első két sort, de a záró sorok már kitörnek ebből a már-már elringató dúdolásból: „csitítgató is ott, hol láz van. / Méltóságos a pusztulásban.” Bizony, a pusztulás távlatát, a körülmények egyre szorítóbb voltát is előlegezi a mindent belepő, agyonnyomó fehérség. A szülőföld már „égigérő hóban”, s ott a „Kárpát-kanyarban kucorgó költő” alagutakat képzel, követel: „milliomnyi, egymást kereső utat!”, mivel tapasztalása és reménysége is, hogy „a szívdobogás is havat olvaszt,” s tán elűzheti a „fagy bandáit”.
Mindenképpen reménységet adó záróvers az Alagutak a hóban; őrzi a Farkas Árpád költészetére oly jellemző hűséget, tartást és méltóságot. Ahogy idéztük már föntebb, a pusztulásban is csak a méltóságot tartja elfogadható emberi-költői magatartásnak, csak ilyen példákhoz vonzódik. Az egyetemes magyar költészet egyik legszuggesztívebb, legtömörebb Dózsa-versében ilyen sorokat „olvastat” a parasztkirály arcáról: „megtöretésem a testé –: / pusztítnak tökéletessé. / … fenséges fölénnyel látom / gyönyörű fölfalatásom.”
Ha a példatárat nézzük (ha a megfogalmazás árnyalatait), abból is kitetszik, hogy Farkas Árpád szíve és versíró keze merre mozdul. Nem az évfordulók formális szokásrendje vagy a poétai rögtönzés mutatványa íratta ezeket a verseket, hanem sokkal mélyebbről jövő, szinte már vérszerinti kötés: az egyazon eszme és ügy őrzésében vállalt szövetség. Találó, hogy e ciklus élére a Farkas utca került, mintegy ama iskola és templom Pantheonjába befogva a kiváló homlokokat, kiket a versek megidéznek (Dózsa, Körösi Csoma, Petőfi, Bolyai János, Ady, Kós Károly, Tamási Áron, Nagy László, Sütő András, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár). A példákat idéző versek is mind a földhöz, a szülőföldhöz való ragaszkodást, az annak érdekében történő cselekvést, egyszóval: a megmaradás módozatait kutatják. Hiszen a kisebbségi lét egyetlen és végső gravitációs pontja csupán a szülőföld lehet. S viszonyítási alap is. Farkas Árpád e témában írott verseivel bátran és esztétikailag hitelesen Reményik Sándor, Tompa László és Kányádi Sándor nyomába lépett. Maga is a hűség költője lett. Az emlékezet látványos táblatörléseinek idején: számontartó; fenyvesek, vízmosások, suvadásos dombok és arcnyi források, dézsakutak őrzője, mert tudja, „kire… egy ilyen földet szabtak”, annak óvnia kell „lélegzetenként / e keserves hatalmat! / Farkas Árpádnak volt szerencséje a világ más tájékain is szemlét tartani: kalandozhatott Nyugat-Európában és Észak-Amerikában. A versek azonban – az olvasóban igazi megrendülést és drámai hatást okozva – mindig Erdélybe üzennek. Kapisztrán János befalazott szószéke egy imperativusz értékű kérdést fogalmaztat a költővel, aki ezt a remek metaforát a mostani kötet címévé is emelte: „Hej, te békételen, / mit érne, ha mi itt / kongatni kezdenénk / közömbös Európa / közömbös harangjait?”
Valóban töprengésre késztető kérdés, amit mi sem tudnánk megválaszolni, csak a kérdés jogosságát érezzük át, s figyeljük a költő idegenbeli válaszát, mert ez árulkodóan emberi gesztus: „Ácsorgok Európa tágra nyílt ablakai alatt, / hatalmas huzat kél, hazafújja rólam a holdfényt.” A tágra nyílt ablakok pedig, mint szemek, érthetik a Stephansdom előtt föltett kérdést. S érthetik hűségét is.
E költészet a fontos, „létérdekű” versek mellett képes lágyabb, oldottabb arcmását is felénk mutatni, sőt még az ironikus, groteszk hang sem idegen tőle. Egy rövidke ciklus kifejezetten ennek a szemléletnek az igézetében született. A képteremtés árnyalt megjelenése és a formai játékosság, a tudatosság és ösztönösség megfoghatatlan egymásba villanásai a legváltozatosabb ciklusban, a Szerelmek hátországai-ban nyilatkoznak meg. A téma a korábbi három kötetben mintegy mellékszálként futott, de most a szerkesztés jóvoltából igazi újdonságként jelentkezik. Az idilli, szinte gyermekkori szerelem öntudatlanságától a felnőtt férfi boldog, beteljesült szerelméig – hol „asszonyok ringanak évek óta / partjaimról egy másik nyárba” – ível a szivárvány, amelyre aztán leselkednek veszélyek, tragédiák, szigorú kések. Az illúziótlan férfi „iszonyú békét, jövendőt épít maga köré, s „a szerelmet úgy morzsolgatja, / holtáig tartson”. A ciklust egy rendkívüli vers, a Furulyaszó vezeti be, mely annyira magán viseli a Farkas Árpádra jellemző szürreális és reális elemek mesteri elegyítésének jegyeit, hogy első versszakát idézzük: „Hogyha már szenderedőben a páfrány-ragyogású este, / felsír a havasi csendből / egy furulyaszó. / A harmat ezüst csapágyain siklik alá a tájra, / s jászolnyi falvak egén / bárányka béget, nyerít egy ló.”
A költő – a kitűnő szerkesztő, Keresztesi Éva közreműködésével – valóban legjobb vértezetében áll olvasói elé. Az első kötetéből (Másnapos ének – 1968) csak 9 verset vett föl: viszont a szívünkhöz legközelebb álló Jegenyekör (1971) szinte hiánytalanul besoroltatott: s a bizonyos szempontból már a váltás jegyeit magán viselő harmadik könyv, az Alagutak a hóban (1979) nehezen megszülető, görcsösebb versei kimaradtak. Így a válogatás példaszerű igényessége is dicsérendő. (Magvető, 1985.)
(Könyvvilág, 1986/2.)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez