HORVÁTH ELEMÉR: A SZÉLRÓZSA GYÖKEREI
Az első tárgyszerű mondatot vagy mondatokat nehéz leírnunk, mert inkább rohanna a toll, hogy egy messziről hazaérkezett, igazi „honfoglaló” költőt üdvözöljön, s nem csupán udvariasságból, de kivételes értékei okán. Egy költőt, aki a kapott tálentumokat példásan megőrizte, s bőséggel kamatoztatta is, csak éppen mi alig-alig tudhattunk róla. Ezért, maradva még a tárgyilagos mondatoknál, mielőtt elhomályosulna, vagy áttűnne „kékbe”, Horváth Elemér kék árnyalataiba az itt következő eszmefuttásunk, alkalmi recenziónk, nézzük csak egy csöppet hátrafelé. A féltenyérnyi, de fél életre visszapillantó tükörbe.
1933-ban Csornán született. 1949-ben az egyházi iskolák államosításakor kényszerül otthagyni a „Varázshegyet”, a Szent Márton hegyén magasló bencés gimnáziumot. Csornán érettségizik. A Nagy Imre kormányprogram után kerülhet csak a budapesti bölcsészkarra, de onnan 1955-ben eltanácsolják. Ekkor már néhány versét Rónay György közölte a Vigiliában. 1956-ban munkaszolgálatos katona, majd a forradalom leverése után Olaszországba távozik. Itt Thomas Mann legkisebb leánya, Elisabeth és családja fogadja be a menekült magyar fiút. Ebben a környezetben ismerkedik meg a kortárs olasz költők legjobbjaival; itt hall először a világlíra új jelenségeiről, irányzatairól. Cs. Szabó László támogatásával egy római kiadó (Anonymus) kiadja első kötetét, melynek címe A mindennapok arca (1962). Még ebben az évben az USA-ba költözik, nyomdai munkásként dolgozik. 1976-ban a Párizsi Magyar Műhely gondozásában jelenik meg második kötete, az Egy fehér néger naplójából. Ezt követi A homokóra nyaka 1980-ban, a londoni Sepsi Csombor Kör 11. kiadványaként. Ezután lát napvilágot – 1982-ben Chicagóban – a Maya tükör, amely az induló Szivárvány Könyvek 2. darabja.
Ezen kötetek túl szigorúnak is mondható rostálásából, és az eleddig kiadatlan versekből, a 86-ig írottakból, állt össze a válogatott kötet, A szélrózsa gyökerei. Hogy Horváth Elemér végre műveiben is „hazaérhessen”, Róma, Párizs, London, Chicago után az életmű esszenciája immár Budapesten hódíthat; mert vallott egy New Yorktól 48 km-re északra élő emberről, aki sorsával, kényszerű vándorlásaival élte meg s igazolta költői létezését. Akinek valóban a vers mindennél több volt, ha keveredhetett és elvegyülhetett Csokonai és Berzsenyi „szövetmintáiban”. Ha a rojtokon s fénylő szálakon összesodorva rezdült és suhogott Yeats, Gottfried Benn és Montale. És még itthonról Füst Milán, Dsida, Pilinszky. De mind csak azért, hogy Horváth Elemér a még elemibb talányon töprenghessen és válaszolhasson arra, amire sohasem lehet pontosan válaszolni, csak közelíteni, versben: „Nemegyszer megkérdezték tőlem emberek / hogy miért írok magyarul / nem azt hogy miért magyar verseket / azt nem tudhatják azt én sem tudom / az az etruszk mosoly az inka bíbor homloka / az etelközi rozmaring”.
Mondhatnánk tehát: a koordináták nagyjából rendjén, és a helyükön. Ahogy a költő érzi, aki keresztül-kasul cikázik a szellemi vándorlások megőrzött fényes tárgyai között. Kultúrák forrásvidékén kutatja, majd regisztrálja a megszerzett kincseket. Ő az etruszk, a görög, a latin. S ő az inka és trópusi kultúrák fogadott fia. És persze hun és etelközi is, akinek szűkebb, belsőbb tájai vannak. Indóházak Győr és Csorna között. Tájak és folyók, kisebb alföldek, bakonyi dombok. S aztán megint kultúrák: istenek, és a modern jenki világ ördögei. A Tisza parti város, sokáig beváltatlan szerelemmel, melyről el kell hinnünk, hogy e szerelem miatt is megmaradt magyar költőnek, mert leveleivel, verseivel, szerelmes szép magyar nyelven Rodostóból Zágont ostromolhatta.
Ebben a többfelőli érintettségben a tehetség deleje tesz rendet. Merész képkivágásaival és fölényes formakezelésével (gyakorta szonettekkel, tiszta dalokkal, a magyar költészet hagyományait őrző ritmusokkal); de ha kell, a legvégletesebb asszociációkkal, mímelt levélformákkal él. Másfelől pedig mérhetetlen szarkazmussal és iróniával, takargatott, de mégis előbukó honvággyal egyszerre gazdálkodik. Nézi s elköveti a merényletet önmaga ellen is: teljes jogú alanya és bátor polgára ennek a tüntetően személyes lírának. S mégis mintha kívülről, a költészet minden megörökölt fortélya és ismert, tudós eredménye felől történne olykor a „szakmai” bemutató. Tán ezzel a kettőzött – érzelmi és erősen kontrollált tudati – odafordulással éri el a hatást. Mert kétségtelen, hogy felkavaróak, különösek, zavarbaejtők, ősiek, európaiak és magyarok, egyszóval: ezredvégiek Horváth Elemér költeményei.
Nem véletlenül említettük korábban Cs. Szabó László támogató barátságát az induláskor. Mintha az ő egyik-másik görögökről s latinokról szóló esszéjét látnánk itt verssé tömörítve. De hologramjában a képek kitöltik az időtlenség modern terrénumát, hogy félreismerhetetlenül a költő sajátjai legyenek. Ahogy az óceán fölött ível, hidat épít egy-egy remek képpel a vers, mert a képen „belül” az egyik pillér valahol ott New York felhőkarcolói között látható, a másik meg itt világosul meg „archaikus kék” villámfényben Szilsárkánynál. Vagy egy szegedi konyha enteriőrjében.
A legprofánabb és legszentebb ezredvégi találkozások nyerik el poétikai nagykorúságukat Horváth Elemér költeményeiben. Újdonsága, bár korábbi két könyvét (A homokóra nyaka, Maya
tükör) időben birtokoltuk, most ebből a válogatott kötetből, és az elmúlt három év sűrű hazai publikációiból – 1988-tól legtöbbet éppen a Hitelben közölt – világlik ki igazán.
Tényként leírható: Horváth Elemér saját nemzedékének és az emigrációban költővé érett magyar lírikusok népes csapatának egyik elismert kapitánya lett úgy, hogy csapatoktól, táboroktól mindig is távol állt. Akinek eredményeit a hazai kritika – ismert okok miatt – csak alig vehette figyelembe, s így szükségszerűen a fiatalabb nemzedékek útját sem alakíthatta. Noha talán az egyik legvonzóbb modern költői gondolat- és formastruktúra olvasható ki az ő opuszából. Vitát, s főleg álságos (avantgard vagy hagyományos líraeszmény; megkésettség vagy érthetetlenség; csak formai játék stb.) vitákat eldöntő cáfolat az ő ízig-vérig mai, a világköltészettel paralel futó és mégis sajátosan magyar ízeket, árnyalatokat tudatosan vállaló programja. És főleg nem betáplált teoretikus ködpászma, de tálentumos, sorssal pecsételt boldog költészet.
Mert az Orpheuszság minden irányban szabad vegyértékű már. És a kényszerű hódítás, a „gyarmat- és fűszerárú” behajózhatósága ellen ugyan ki emelhetne kifogást? De ott áll ő kitartóan a „homokóra fókuszában”, és kapaszkodik a csapkodó „szélrózsa” gyökereibe”.
Végül az egész történetre, mely a visszapillantó tükörben látszik, egy korai versének lírai szentenciája már így utalhat, amikor a halandóság titkon jegyben jár a halhatatlansággal: „… elcsavarogtam a földön / hazaértem a szerelemben / fönnakadtam a világ rendjén // előbb halok meg mint szeretném.”
Tehát – élni fog; az örök-kék vándorló árnyalataiban. (Válogatott versek, Bp. 1990. Orpheusz Könyvek)
(Hitel, 1990/12.)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez