POLGÁR RÓZSA KÖRMENDI KIÁLLÍTÁSÁNAK KÖSZÖNTÉSE
A kérdést első közelítésben sem lehet költőinek nevezni, sokkal inkább nyomozati, detektív-irodalmi természetűnek. Főleg, ha egy magamfajta literátus ember csetlő-botló lépteivel óvatoskodik be abba a világba, amely a kárpitművészet nevű földrészen a falikárpit alléin a gobelin különlegesen nemes szentélyébe vezet. Tehát előrebocsátom: én itt ámuló, de mégis a szálak után eredő, nagyon szubjektív „nyomozati jegyzőkönyvet” szeretnék szőni. Talán másféle szálakból is. Azokból, amelyek Polgár Rózsa művészetéhez, e világ eredőihez közelítenek. Rögtön egy ide nagyon is kívánkozó verset, az érzelem és a helymeghatározáshoz fontos felderítő, lucidus lámpafényt hívnék segítségül, magyarázatul, ha a hová vezetnek a szálak kérdésére akarok választ találni, akkor a néhai, kitűnő költőnek, Szécsi Margitnak A juss című verséhez fordulok. A felütés:
bízatván a habokra,
elmenni nyomorultul
s visszatérni ragyogva.
S így zárul:
Élőről a halottra:
elmegyünk nyomorultul,
visszatérünk ragyogva.
Polgár Rózsa ragyogó művekkel tért vissza Körmendre, ahonnét több mint félévszázada családi tragédiák nyomán és okán valóban nyomorultul távozott. Az akkori gyerek-álom – a háború poklának a legvégén ama fátumos tragédiával – örökre s visszavonhatatlanul összetöretett. De a halottak tovább vivendő álmai az élőkre maradtak. A körmendiek jól emlékeznek arra a Nagypéntekre. Ő maga írja le szépen a mostani meghívóban is a családot sújtó veszteséget, Édesanyja halálát, s a tágabb közösséget ért szomorú történetet, amikor a bombatámadás nyomán annyi értelmetlenül meghalt civilt és fiatal katonát temettek.
A szálak tehát a szív és lélek legmélyéről idevezetnek. A művek gobelinné szőtt, varázsolt szálai ezt az élményt fogják körbe legelőször is. Ha a beszédes, finom Babatakaró csipkéi, csipkeimitációi alatt a fénykép-hűségű megszőtt bájos, ártatlan gyermekarcra és az évszámra esik a tekintetünk, vagy az előbb elmondott történet oly plasztikus és az életművön belül is az első komolyabb sikert jelentő Katonatakaró 1945-ből címűre gondolunk. Sokan, sokféleképp írták le, amit tulajdonképpen nem is szabadna szavakkal érinteni, mert oly elementáris a látvány és a mögötte lévő gondolati és érzelmi töltés: a golyó vagy repesznyom a takaróba ütött, elsötétülő sebe, s az Édesanya nevének monogramja és fiatal életkora személyes és mégis egyetemes felkiáltójel. Egy háborús takarón. Igazából: szemfedő. Minden háború áldozatainak méltó és puritán szemfedője. Láttatni és takarni akar egyszerre.
E nagyszabású- és hatású életmű egyik sarokpontja, s látjuk a gobelin szálai ide, a szülőföldre, a gyermekkori éden barbár szétrombolásának helyszínére, Körmendre vezetnek.
S mit bírnak a szálak? A gyapjúszálak, a selyemszálak, a látszólag gyönge, művészien meggyűrt, tapintható textíliák? Azt mondhatjuk, ha olyan művészre bízatnak, mint amilyen Polgár Rózsa, hogy mindent. Mint az el nem mozduló kövek, a felszínre nem kerülő, mélyben várakozó ércek. Szilárdan és sugallatos magányban állnak ezek a puha textíliák, háromdimenziót játszó „gobelin-varázsok” (Wehner Tibor szép kifejezése), mert a hit alázata és a tehetség szorgos munkálkodása teremtette őket. Igen: itt is, mint minden igaz s humánumot képviselő művészetben világteremtésről van szó. S ahol a technikát nem mellékesen, hanem alázattal, sőt végkicsengésében már megengedhető fölénnyel, ahogy szokták volt mondani: az ujjbegyekben is érezve kell birtokolni.
Talán erre is utal homage-szerűen a Tisztelet Ferenczy Noéminek című gobelinje. A nemes gesztuson, tehát az értékőrzésbe vetett hiten túl, kemény művészi önmeghatározás is. A dátum sem véletlen: 1990. Ez időre, már több felől is visszaigazolt, rangos kiállításokon szereplő fontos műveken van túl (amelyekről itt nem sok szót ejthetünk, legföljebb csak rájuk mutathatunk). Gondolunk itt például az ugyancsak a vasi táj szülöttjének, a csöngei Weöres Sándor páratlan verses művének, a Psychének a rejtelmesen érzéki és ihletett tovább-gondolására, megszövésére… S ennek mint egy ellenpontjaként láthatjuk a legvonzóbb női princípiumot: szinte már az angyali üdvözlet utáni pillanatban, az Anyaság gyönyörű, boldogan viselhető, repülő ruha-keresztjét.
Az idegenben, Genfben töltött nyolcvanas évek a hazai földhöz való szemérmes ragaszkodás bartóki finom jeleit mutatják (itt néhai kedves kollégám, Fodor András kitűnő meglátását kölcsönzöm) például a Fontos kis zsebkendőre csomózott és a Vándortarisznyára kötött nemzetiszínű szalagocskában. Szinte idehallható a Concerto megfelelő tételének jólismert dallamával…
A Ködmön pedig a kifordíthatóság zseniális gobelin-plasztikáját adja: ismert virágmintás erdélyi népművészeti motívumokkal megszőtt a külseje, de a bélés ridegen gomolygó-örvénylő felhői, szinte a falurombolás akkori rémeit, s aggódásunkat és tehetetlenségünket futtatják át nemcsak a szemünkön, hanem tudatunkon és szívünkön is. Vagy még abból az évtizedből tán az egyik legkülönösebb, legtöbb értelmezési szálat kínáló, s arra okot adó tökéletes mű az Esernyő. Nem mondanék semmit, inkább a sokszor emlegetett termékeny félreértés bölcs esztétikai kategóriáját segítségül híva, mintha azt hallanám egy látogató szájából: azok ott (a férfi és a kisgyerek) hamarosan visszafordulnak az ottfelejtett ernyőért, csakhát olyan nagyon oda van támasztva, a gobelin minden mélybe induló szálával átszőve, hogy a képet néző valaki el ne emelje, ha kint éppen ez idő alatt megcsavarodnának, akarom mondani: kétségbeesnének a fellegek. A művészi kiemelés tökéletesen érvényesül formai és gondolati szempontból egyaránt.
Polgár Rózsa múltszázadvégi évtizede, átnyúlva már a mába a minden titkok, művészi fortélyok és szövéstechnikák gazdag és letisztult ismeretéről tanúskodik. Mondhatnánk ama Vándortarisznyába minden európai hasznos tudás, amit a gobelinről tudni kell, belefért. Ahogy művészetének egyik legértőbb tolmácsolója, Péter Márta fogalmazott: a gobelin festményhatás elérését áhító technikájával az igazi mélységdimenziót hódította meg. De ami még fontosabb: a szuverén mondanivalót a művészi tehetség, hit és moralitás emelte, az önmagán túli jelentések sokszor megmagyarázhatatlan tartományába, és rangjára is. Amikor működik a kegyelem s hatni képes a mű…
Egy esztendeje a Műcsarnokbeli nagy kiállításán járva, nézve a látogatók ámulatát is, ezt a hatást ott tettenérhetően megtapasztaltam. Az arra az alkalomra megjelent impozáns katalógusában nagyívű, tudós elemzések, igazi szakmai esszék, kritikák olvashatók művészetéről. Én most mégis az ő tömör, lényegre törő mondatait idézném egy interjúból: „A francia gobelin-technika fejlett szövési mód. Több évszázada ismert… Világos és sötét színek kapcsolódásakor keletkező harmadik tónus már plasztikus hatást kelt, ezt lehet fokozni, gazdagítani… annyi az új a munkáimban, hogy egyetlen darabot emelek ki a környezetéből, amit fontosnak érzek, hogy a figyelmet a mondanivalóra tereljem, hogy erősebb legyen, hogy képes legyen az önmagán túli jelentéshordozásához.”
Nos, ennek az önmagán túlmutató jelentéshordozásnak az értelme az utolsó évtized igazán nagy műveivel való szembesüléskor nyilvánul meg.
Amikor a szakralitást a balatonfüredi evangélikus templom oltárképének örök hármasságában szemléljük. Középen a Balaton vizébe talán napszentületkor aláereszkedő kereszt feltétlen jelenvalósága hitelesül a berepülő madárral, kétoldalt pedig a Zsoltárok könyvéből való írás szeretet-mondat-szövete átszőve és fölékesítve méltó aranyszálakkal. Aki betéved ide, az be van szőve a lélek szeretetébe. És a mű által a szépség szeretetébe is…
Az 1996-ban készült Himnusz „áldozati-fölajánlási” oltárán a valahai ország lepel-térképe, szétfutó két nagy folyamával, s aláhulló részei, elveszítettségét, csonkoltságát a gobelin-áttűnés finom színeivel mutatják. De mintegy az oltár, a haza fundamentumába írva vagyon Kölcsey versének legmegrázóbb sora: Szánd meg Isten a magyart. Az oltár-ország fölé emelkedő kereszt szárnyai alatt pedig csak árnyékukkal egymás felé forduló emberek, magyarok vigyázzállásban hallgatják a nemzeti imádságot. Akár arra is gondolhatunk, hogy bár közös a fohász, s védő kart kérünk Istentől nagy szorongattatásainkban, s ugyanakkor ezer esztendeje a „magyarok tartsunk szét” pusztító ragályát terjesztjük.
Pedig századonként egyszer-egyszer ránk köszönt a szabadság. Néha csak két mámoros hétig, aztán több hónapig, évekig tart a menekülések, bujdosások, száműzetések évadja. Ezt itt Körmenden nem kell külön magyaráznom. 1956 őszére gondolunk. Az emberpár talán átért nem a korlátlan Szabadságba, csak át a határ túlsó, szabadabb oldalára. Sokaknak volt ez akkor az életet is jelentő szabadság: a drótok, aknák, fénycsóvák sávnyi zónájából egymást átölelve megy az emberpár az ismeretlenbe. A kép sötét, kavargó tónusából lépnek elő a finoman megvilágosuló szálak tartományába. Mert arra, a fény felé vezet az út.
S egy különös kulcslyukon, mintha egy szétnyíló mellényke üveg- ablakszárnyán kitekintve (vagy egy öreg fa odvából kinéző jótündér szemével) tennénk mi is tiszteletünket e földön, melyet történetesen Magyarországnak hívnak. A 2000. év Magyarországának. Az Isten csodájára még létező, vagy mindenek ellenére létező Magyarországnak. Polgár Rózsa mély hitvallását nem szabad magyarázni, sem értelmezni. Csak nézni hosszan – a megrendülésig. Ugyanis van miért. Mert a szálak innen indultak, és ide vezettek s hajoltak vissza. Polgár Rózsa legmagasabb díjakkal is elismert művészetének első körmendi bemutatása valóban: ragyogó visszatérés. S példa a ragaszkodásra és a hűségre is.
Köszönöm, hogy mindezt én mondhattam el Önöknek.
Körmend, 2002. szeptember 20.
(Életünk, 2002. 12.)
< vissza Közelebb az életemhez (Emlékezések, vallomások, megnyitók, interjúk) prózakötethez