Kedves Mester, először is bocsásson meg, hogy játszadozom az Ön becses nevével! Zavaromat leplezem így, mert bizony félek: hátha másnak is eszébe jutott ez a gyöngéd barbár játék, amikor már Maga csillagközi röppályára tévedt, s rengeteg embernek lesz majd mondandója Önről, s annyi féle nyelven hordják össze az anekdotákat…De az égen járóknak ugye nem kell tolmács? Érteni fogja, s tán derül is rajtuk. Mintha csak a Világ büfében meg az Arany Tigrisben vagy mondjuk 1986-ban Pesten, az Eötvös Klub melletti Ibolya presszóban/tejbüfében egy Önnek szentelt (H. T.) fotókiállítás után szövegelnének a Maga álomkovácsaival. S kelnének versenyre szóáradásban Pepin bácsival, Hantával, Skrívánek főpincérrel, meg Hubicka forgalmistával. És irtóra bírják, mert nagyon, szinte betéve fújják a Maga hőseinek fergeteges mondatait! Leginkább azt ismételgetik, amit aztán én is nagyon bevéstem valahová, miszerint „a kitűzött cél csökkenti a fáradtságot, de növeli az alkoholfogyasztást.” Maga meg csak mosolyogott, s tán arra gondolt, bizony, Boudník és Bondy művész urak is őszintén ámuldoznak, tán még csöppet irigykednek is ott az Örökkévalóság gátján.
Ha megbocsát, hogy én az anekdotával párhuzamba vonom a balladát. Persze kicsit erőltetve a poézis oldaláról. De azt nem kell, az adja magát, hogy Hrabal úr a cseh-morva prózában olyan rendkívüli tünemény, akár csak nekünk a költészetben Weöres Sándor. (Egyszer azt álmodtam, hogy majd megosztva kapnak Nobel-díjat, mint még a hajdani, könnyen beutazható Monarchiában – csak néhány hónap különbséggel – született féltestvérek. Mert az apák itt vándorolnak.)
Hrabal Úr! A kötelező balladai homályt most mégis jól láthatóan – fotográfiákkal – oszlatom el. Ezen fotográfiák, ugye emlékszik, az 1988. november 2-i budapesti kiruccanásáról valók, amikor is már legyőzte, de még nem írta meg Áprilkának a Totális félelmeket. És nem engedve semmiféle szokásos írószövetségi és belügyes lebeszélésnek Prágából Budapestre repült, hogy átvegye az Önnek megítélt Bethlen Gábor-díjat.(azt is tudván, hogy Ön előtt ezt egy kitűnő lengyel költő, Zbigniew Herbert kapta.) Vagy félezer ember várta Buda várában, az Országos Széchényi Könyvtár dísztermében. Ön egyenesen a repülőtérről jött, és hatalmas taps fogadta. A lelkes fogadtatás a roppant népszerű írónak szólt, de nemkülönben annak a férfiúnak is, aki két csehszlovákiai magyarral – Janics Kálmánnal és Duray Miklóssal – együtt lett a díj kitüntetettje. Az Ön szolidaritása akkor fölért egy csöndes rebellióval! (Kiss Gy. Csaba laudációja és az Ön elmés, köszönő mondatai, melyeket egy Felvidékről származó jogász-akadémikus, Király Tibor tolmácsolt, valamint némely fotók megtalálhatók a Hitel 1988/3. számában) Bizonyára az Ön megszállott fotósának, Hrapka Tibornak is készültek itt képei, de azokat már – őszinte sajnálatunkra – nem láthattuk a Zsebcselek című interjúregényben, melyet dunaszerdahelyi barátunk, Szigeti Laci csalogatott/imádkozott ki Önből. Itt föltétlenül szükségeltetik egy finom idézet, amely a könyv címét magyarázza, amiért én külön is megsüvegelem: „egy zsebkendőnyi területen végrehajtott Hidegkuti-csel a futball csúcsát jelenti, mert az olyan, mint amikor az ember a metaforákat váltogatja.” Ezért örültem a méltó helyre került Bethlen-díjnak. Mert nemcsak Kosztolányi, Krúdy meg Örkény van, de legalább annyira a Hidegkuti- zsebcsel (a zseniális hátrahúzós!) is.
Akkor úgy gondoltam, hogy én is kitüntetem az Urat. (Innen már nagyon személyes ballada és igaz anekdota volna mondandóm.) A késő estébe nyúló ünnepség után, amikor apróbb pénzügyeket számoltunk el, (a szerény összegű díj, néhány tízezer forint, az igaznak tetsző anekdoták szerint magyar fordítóinál, fotósánál landolt, csak egy kis estéli sörre való forintokat hagyott magánál, hogy az Eötvös kollégiumi szállása közelében, csinos egyetemista lányok társaságában (is) néhány korsót még leguríthasson, mintha csak otthon lenne s ennek eljött a megérdemelt ideje ennyi magasztos szöveg után…) szóval akkor, a Bethlen Gáboros fejedelmi körpecséttel, a főigazgatói szobában megjelöltem az urat. Értette a csínyben rejlő gesztust, óhajtást. Ó, hogyne értette volna! Előbb a homlokára mutatott, hogy csak bátran, aztán, mint valami erőteljes parola, a tenyerébe került a szép kerek pecsét kékes nyomata. (utána rögtön törlés a homlokról, de a tenyér viselte tovább, mintha csak mondta volna, vagy mondta is: „ha igazoltatnak, ez lesz az igazolványom holnapig!”) A jelenlevők – s itt megint mintha Hrapka úr vakuja is villant volna, hol lehet ez a kép, Istenem? – Zdenicka kisasszony bájos ülepét az összes bélyegzős fényképpel odaképzelhették, s magamat pedig Hubicka forgalmistának játszhattam föl a figurát teremtő Mester előtt. (Nem is tudom, hányszor láttam Menzel úr moziját!)
És sokadszorra is bocsásson meg. Magának már mindenki régen megbocsátott. Még a derék Vaculík is, akivel egyszer ’90 szeptemberében Szlovéniában a vilenicai cseppkőbarlang előtt műanyagpohárból nem sörözgettünk, de borozgattunk. (melegedni kellett, mert oly hideg volt ott lent.) Vaculiknak jó kedve lett, énekelt, afféle bársonyos népdalokat a bajsza alatt.
De Maga, kedves Uram, már bemutatta zseniális zsebcselét. Fönt van. Örökre és nagyon magasan. A galambjai se látják. Mert Ön nem látható. Csak olvasható. Amíg csak olvasók lesznek. Amíg sört mérnek a Maga tiszteletére és emlékére az U Sojkuban.
(Európai Utas, 1997/1.)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez