EMLÉKIDÉZÉS – KÉRDÉSEKKEL ÉS TANÚSÁGTÉTELLEL – ILLYÉS GYULA HALÁLÁNAK ÉVFORDULÓJÁN
Húsz esztendeje, április idusán halt meg Illyés Gyula. Felesége, drága Flóra néni megrendítő naplója szerint a Szent János Kórházban délelőtt 10 óra 10 percet mutattak az órák. Pénteki nap volt az a drámai nap, amikor „király nélkül maradtunk.” Cs. Szabó László Londonban így fogadta a halálhírt, ezzel a messzire hangzó mondattal, amely köré és fölé aztán egy nagy sirató esszét lombosított. Memoriterként kellene tanítani minden magyar iskolában, gondoltam akkor. S hányszor azóta is! Mint ahogy Belon Gellért püspöknek, a megbocsátó Isten hű szolgálattevőjének a koporsó előtt mondott szavaira is mindig így gondolok, aki ott mintha a szentéletű Márton Áron püspök korábbi üzenetét visszhangozta volna a végső búcsú percében. Az Erdélyből jövő üzenet – még a hetvenes években – pedig így szólt a határon átcsempészett Kháron ladikja dedikált példányának elolvasása után: „Mondd meg Gyulának, elolvastam a könyvét, és azt üzenem neki, hogy Ő hívő, csak viaskodik az Istennel, mint Jákob az angyallal. Krisztus ugyanis azért jött a világra, hogy az embereknek meghirdesse az igazságot, és mindenki, aki tiszta szívvel keresi és követi az igazságot, Krisztust követi.”
Igen, a nagy halottak szavaival is gondolok most a nagy halottra, amikor a magam 1983. áprilisi emlékeit próbálom fölidézni egy megsárgult lapú, erősen szakadozott határidőnaplóból.
Április 14-én este a hatvani városi könyvtárban voltam egy kissé megkésett Költészet-napi rendezvényen. Azért késve, mert pont április 11-én Móser Zoltán fotós-garabonciás barátunk lelkes szervezésében valahai alma máteremben, a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban jártam. A teljes tanár- és diáksereglet előtt együtt szerepelhettem kedves barátaimmal, Kiss Ferenc irodalomtörténésszel, énekes Budai Ilonával és Kovács István költővel. Ráadásul Kiss Ferenc először járt Szent Márton hegyén, örültem, hogy ott, az ezer éves pápista fészekben én kalauzolhatom. Útközben viszont, és természetesen az esten is ő vitte fényesen a szót, hiszen a költészetről beszélt… Sokat emlegettük Illyést. Tudtuk, súlyos beteg, már lassan két hónapja kórházban van. Ez idő alatt nemtelen támadások érték Vajdaságból, (sajnos, magyar tollból is, de talán nem teljesen magánszorgalomból, ha kicsit megengedőek vagyunk, akkor így mondjuk: túltaktikázott nyüszítő gyávaságból) mert az ottani magyarok ügyében is szót mert emelni egy nyugati újságnak adott interjúban. Mondhatnánk: látnoki erővel figyelmeztetett az önfeladás veszélyeire és az évtized múltán bekövetkező balkáni exodusra… Illyés védelmében az írószövetség választmánya egy tiltakozást fogadott el, de természetesen semmilyen újságban nem közölhettük, mert sértettük volna az internacionalizmus magasztos eszméjét. Emlékeim szerint, később is csak a szövetségi tájékoztatóban jelenhetett meg. A választmány tiltakozását nagyon határozottan Karinthy Ferenc (Cini) olvasta föl. A fő fogalmazó pedig természetesen, akkor is, Kiss Ferenc volt. Mindezekről már Illyés nem tudott. Betegsége alatt családja érthetően kímélte, óvta a rossz hírektől… Mi meg dohogtunk, aggódtunk…
S mily különös: három nappal később Hatvanban egy olvasói kérdésre válaszolva éppen Illyés Gyula és József Attila mindig és mindenütt fölmelegíthető, bűnösen kijátszott, úgynevezett rossz kapcsolatát cáfoltam. Az idevonatkozó műveiket idéztem. Pontosabban arról szóltam, hogy igenis értékeik, rangjuk szerint becsülték egymást s ennek nyoma van verseikben, s Illyés későbbi műveiben, naplójában. És a nem elfogult kortársaik emlékezéseiben is. Tehát semmi értelme szembefordítani őket. Mint ahogy Bartókot és Kodályt sem lehet. Illyésről, azt hiszem, többet is beszéltem, mint József Attiláról, holott az ő születésnapjának ünnepére gyűltünk össze.
Másnap, Pénteken Budapest felé vonatozva ért a hír egy bekapcsolt táskarádióból. Ha jól emlékszem, a déli krónika végén mondták be igen szűkszavú közleményben. A rádió gazdája közömbösen nézett ki az ablakon, talán sohase hallotta ezt a nevet. Vagy hallotta, de föl se fogta, hogy ki is halt meg. Kínos lassúsággal döcögött a vonat. Kábán, kiüresedve döbbenten ültem. A kupéban senkivel sem oszthattam meg a hír szörnyű tartalmát. Nem akartunk Pestre érni, a szerelvény többször is megállt a nyílt pályán. Nem akartam odaérni abba városba, ahol a halál fizikai értelemben győzött, végrehajtotta a „trónfosztást”. De mintha magam is késleltettem volna a megérkezést. Életem egyik legkülönösebb, álomszerű utazása volt. Hasonlatos ahhoz, mint amikor néhány hónap múlva Péter-Pálkor, apám halálakor vonatoztam hazafelé, s minden útmenti fában anyám sírástól meggörbült, jajveszékelő alakját láttam… Apám kereken két évvel volt fiatalabb Illyésnél. Egyszerű, természetes paraszti bölcsességét, előrelátását, konok hitét és gyötrődéseit mindig Illyéséhez hasonlítottam. Csaknem félszázaddal jártak előttem. Úgy éreztem, hogy 1983 tavaszán–nyarán két apát vesztettem el.
Az egyiket igazából csak olvasmányaimból ismertem. Mert Illyés Gyulának két szűkszavú kedves levelét, s egyetlen, mindössze néhány perces találkozásunkkor mondott bíztató szavait, kérdéseit őrzöm. S az akkor megejtett atyaian-férfias parolát, amellyel valóban éreztetni tudta velem, hogy most élő áramként a valahai magyar irodalom legnagyobbjainak kézmelegét is továbbítja.
Apám jól, sőt élvezetesen mesélt. Az első világháború idejéről, amikor tíz-tizenkét évesen már a frontra kerültek helyett kellett dolgoznia. Napszámba járt, kapált a környező uradalmi földeken, de otthon már a kaszát is rábízták. Aratáskor ikertestvére, keresztapám volt a marokszedője. Mesélt a sokszor embertelenül nehéz paraszti munkáról, ami némiképp más megközelítésben a Puszták népe világát is idézte. Legszívesebben katonaéveiről, a bombázáskor elpusztult okos lovairól, a gyakori életveszélyről, szerencsés megmeneküléseiről (bár a légnyomástól örökre nagyot halló lett!) majd fogságának viszontagságairól mesélt. Jól emlékszem a helyszínek hangulatára és alkalmaira is: legtöbbször a Kisasszony- meg a Márton napi búcsúk nyugalmasabb délutánjain, vagy a szőlőhegyen, saját termelésű rizling borának dicsérete után eredt meg a nyelve. Tátott szájjal hallgattam.
Illyést viszont olvastam. Még a habzsoló ismerkedés, a mindent olvasás idején rábukkantam Cs. Szabó szerintem máig legpontosabb, kőbe véshető mondataira. Figyeljünk csak, 1941-ben írta: „Összefoglalónak született, aki csak hosszú pályán, sok pályát súrolva, sok csillagzónán átvonulva egyesítheti mások szétfolyó szenvedélyeit. Minden korban van egy gondviselésszerű alkotó, aki a kortársak töredékeit a maga harmonikusabb életművével megváltja. Lehet, hogy egyik-másik töredék hatalmasabb, mint a megváltó mű, s lehet, hogy némelyik író nyugtalanítóbb, villogóbb, kalandosabb, mint megváltójuk. A hitnek azonban megváltó kell, s a világ hamar elvesztené hitét az írók hivatásában, ha megváltó nélkül kellene lángelméjű töredékek közt bolyongania.”
Ekkor életének felénél tart a költő, pályájának jószerivel a harmadánál. Cs. Szabó László nagyon tudott valamit. Igen, ő leírhatta, sőt talán ezért írhatta le a halál másnapján londoni szobájában: „Király nélkül maradtunk… Meghalt Illyés Gyula. Halálával egy nemzet nemcsak gyászol – vizsgázik is. Magáért fog helytállni. Magáért kell hitevesztés nélkül mindent kibírnia. Király nélkül. Ha van túlvilág, onnan fogja figyelni, hogy érdemes volt-e égnie, elégnie a magyar népért.”
Nem lázálomban, inkább csak keserűen mondom, szinte zsolozsmázom ezt a személyes „vizsga-választ” a holtában Sárospatakra végleg hazaköltöző Cs. Szabó Lászlónak. Nem Illyés szégyene, hogy a nemzet az elmúlt két évtizedben többször is elbukott a nagy vizsgán, amikor éppen az ő megfontalandó igazságait veszni hagyta vagy hallatlanra vette. Vagyis nem tudta a hazát se jól, se bölcsen szeretni. Amikor orcapirulás nélkül elveszítette a másik nemzettársa iránt érzett elemi szolidaritását, s féktelen önzésével elfogadta a növekvő társadalmi különbségeket. Elfogadta az önmagát tizedelő nemzet jövőképét: a heródesi csecsemő-mészárlást… és a meghívott halált. Következésképpen visszafordíthatatlanná tette a magyar Pusztulás újabb, apokaliptikus tényeit itthon és a Kárpát-medencében. Amikor csak tessék-lássék módon emelt szót (vagy szót se) a kisebbségben vagy diaszpórában élő testvéreiért, akik eltűnésük végítéletének szomorú dobpergését várják.
De ne fogjuk be a fülünket, és ne legyünk szándékosan vakok, hanem forduljunk holtában is a reménység egyik hiteles helytartójához.
Ezért is újból és újra makacsul Illyést olvasom. Rendkívüli a nyelv hajlékonysága, ahogyan ő valóban mindent láttatni tud a homály legkisebb foltja nélkül. A világosságba betéved ugyan a kontúros sötétség, de sohasem úgy, hogy akár egy percig is félnünk kéne, mert egy áthatolhatatlan sűrű rengetegbe érkeztünk s nincs menekvés. Illyés olyan megjelölt fák között vezet bennünket kézenfogva, amelyek a reményt suhogják: biztosan kitalálunk innen. Sőt: hazatalálunk!
Meddig látott? Valahogy úgy, mint Árpád Vereckénél: „a tiszte volt, hogy gondoljon előre”. Ezért akart, és tudott is a legmesszebbre látó magyar lenni. De visszafelé is felépítette a múltbeli hazát, tapasztotta, óvta patics-falát. Így a múltat is megvigasztalta rendre, mert vallatta és értette, kibogozta, illetve a szálakat gondos, szívós munkával összekötözte. Szétszórt csontok, elvakult eszmék között hányódó lelkeket rakott így rendbe.
Mert vallom: Illyést olvasni kijózanító gyógyulás. Tanulás, de egyben vizsga is olyan legfontosabb kezdő tételekkel, mint például az, hogy mit tudsz a korszerű magyarságból? Mit tudsz arról a nyelvről, mely anyádé után Pázmány és Berzsenyi, Arany és Kosztolányi, és jelesül Illyés Gyula nyelvét adta élet-ajándékul neked? Minden napra. Illyés hat évtizeden át ezt a nyelvet művelte, sugározta. Évtizedről-évtizedre emelte följebb, tökéletesítette. Holott már húszas éveinek végén kész és hibátlan a stílusa. Prózanyelve, esszényelve a legtermészetesebb közvetlenséggel érteti meg a legbonyolultabb dolgokat is, holott szórendje, ritmusa, finoman visszafogott képei mutatják: költő ír itt oldottabb lélekkel a legfontosabbakról: a magyarság köz-ügyeiről. Az igazi erőfeszítést azonban kétségtelenül a lírikusnak tartja fönn. Igen: egyetlen jó kép, szívet és lélegzetet megállító sor, egyetlen korszakos vers nem cserélhető el a prózák százoldalaival. Holott tudjuk, amit tudunk: a Puszták népéről, a Petőfi-életrajzról, a Magyarokról meg a Kháron ladikján-ról. Alighanem, közmegegyezésesen is vitathatatlan remekművek.
Átellenben pedig mondhatnánk a fényes sort. A nagy versek sorát. A terjedelemben se csekélyeket. Legelébb én biztosan az Egy mondatot említeném, amelyről megint csak Cs. Szabó írta le a halál másnapján, hogy a legnagyobb tíz magyar és európai vers közé tartozik, s hogy halálával végleg megváltotta a közlés jogát.
Húsz éve, április idusán halt meg Illyés Gyula. A költő és műve, ha figyelmesen olvastuk, mindenre felelt és ma is felel. Mégis egy kétélű kérdés régtől kínzóan itt belül sajog: Megváltotta-e azóta is civódó magyarjait? S egyáltalán: – bukásainkban, hűtlenségeinkben – méltóak, érdemesek voltunk s vagyunk-e még a megváltásra?
(2002–2003)
(Hitel, 2003. 4.)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez