Tüntetek a halál ellen. A halál ellen fölvonulok. Pedig nem lesz már több déli óra, amikor ott találnám az Angelika márványasztalánál. Vers, kávé, cigaretta. És az árulások leltára kimondva. Nem lesznek ilyen déli órák. Csak a Csillagos Golgota sötétje, s az utószó aranykora. Tüntetek a halál ellen. Mert Maga Élő. Élő – hiszen Halott! „Semmi se él (csak a halott) a szökevény / Érintsd meg, Emlékek Ura…” Őt, aki láng-nyelvvel jött, lángritmusokkal, s perzselő igéit, igazságát „szárnyas lovaira” – verseire bízta. Nem lehetnek róluk érvényesebb szavaink, mint saját ítélete: „Az örök külvárosból jöttek fel az emberi jussért: hozzájárulni az Egyetemeshez. Csillagrokonuk a Dózsa György-alkotta blues, s a gyímesi rock. Így világolnak alázatosan és büszkén legjava nemzedékemért.” De tegyük csak ki azokat a felkiáltójeleket, a megcsalatott, átvert, „télbe-herdált” nemzedékekért! És a kufárokért meg a csókos árulókért! Panaszolta, jelentette őket a Glóriák Urának. Fényrojtok a déli márványasztalon, szigorú mosoly az arcon. Itt van s Fönn jár. Hangját hallom, dalait mondja, éli „a világ női vagánya”. Villonosan, Samu király szárnyaival repülőzik – föl a Holdra. És vonul kopár tereken Kassákkal. Egy planétás lemez fekete márványából sugárzik elő az ige; a fejföltartott büszke vándorok jussa; „elmenni nyomorultul, / visszatérni ragyogva.” Örökre a baráti jó parolákkal, de nem az elédesült cinkosokkal. S mindörökké az egyetlen méltó társsal. Élet és halál ikerözvegysége ím kozmikusra vált a megzengetett Szerelemben. Mert volt vonzás, volt és van kivirágzott kéz, ami felejthetetlen. Született az ikrek jegyében, májusi Pünkösdnek vasárnapján. Meghalt november havában, Ady Endre születésnapján. De tüntetek a halál ellen. Nem búcsúzom, Margitka! Mert védtelen arcának fényessége el nem múlik.
(Hitel, 1990/25.)
< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez