A gyolcs ködökben puha varjak ülnek,
csüggedt borókán fészkel a homály.
Tömpe szobácska vert földjére dülnek
két botos pásztor és három király.
Az asszony leszáll a kamra létrán, –
Mennyből az angyal! – zeng öt atyafi.
Az öreg kapás az ólban ganét hány,
kántálnak sírva lompos tyúkjai.
Fagyos szalmában sáros krumpli gubbaszt,
borostás állal komorul a zsupp
s fodor leveske szaga áraszt vígaszt,
mely a danával mennyezetre fut.
Jézus, kinek szállása sárga írka,
heverő papírbarmok közt örül
s a tűz fényénél a jámborok mintha
ugrándoznának a jászol körül.
De ez nem igaz. Részes-szalmát hajszol
az úri szél és gőzlik a magyar
s a két pásztor fonott kalácsot majszol
s a három király pálinkát nyakal.
József Attila Betlehem című verse az életmű kronologikus rendjében a sokkal jobban ismert, már az általános iskolában is unásig tanult, proletár-versnek magyarázott Favágó, és az invenciózus megzenésítések jóvoltából szinte karácsonyi népénekként számon tartott, bájosan profanizáló Betlehemi királyok között foglal helyet.
A költő már túl jár a Medáliák szinte megfejthetetlen hátterű és képvilágú, valóban látványos tűzijátékán. Egyszerűsít s kiélesíti a képek mélységének intenzitását; és bizton állíthatjuk: eljutott eszközeinek teljes és tökéletes birtoklásáig. S még csak 25. esztendejének legközepén tart. A nagy gazdasági világválság első adventjében a magyar Alföldön, ezen a „holt vidéken” szedi össze azokat a súlyos valóságdarabokat, amelyekből összerakja ezt a húsz soros verset. Központozása alapján nyugodtan gondolhatnánk egy ötször négy sorba tagolt szabályos keresztrímes költői darabnak, ahol 11 és 10 szótagszámú sorokban hibátlanul megválogatva ige, főnév, jelző és határozó kerül kitüntetett rímhelyzetbe. Ha ránézünk tehát a vers csontozatára, mint terhelhető vázra, az már maga is tökéletes. Mintha egy arányos, szép fenyőágat látnánk még karácsonyi feldíszítése előtt, s szívünk a természet csodáját dicsérné.
Eleddig csak az időbeli faktorról, illetve a formáról szóltunk, holott ennek a versnek, az én olvasatom szerint, valóban a betlehemi titok leglényegét érintő költői üzenete van. De micsoda betlehemi üzenete! Magyar, szegényszagú, alföldi világról készült ez a biztos költői kézzel szándékoltan elrajzolt, a mélységet a magassággal összekötő, profánba hajló „szentkép”. Egy olyan pontos lírai rajzolat, amely minden ízében merőleges az idilli, boldog világra. Azt gondoljuk: csak ilyen hajlékba születhetik meg a Világ Megváltója. Pedig az „égi magasokból” indul a kép-valóság, ahogy illik az adventi várakozáshoz: gyolcs ködök és puha varjak a tájban, ahol a fészkelő homály váratlanságával már fényt gyújt bensőnkben. Mert a kivételes élességű indító képek felejthetetlenül és egyénítve József Attila nagy találatai. Ahogy ő korábban és később is ezeket a finom kép-szerkezeteket használja, valóban elhiteti: jelzői bensőséges szövetébe bátran takarhatjuk majd a Kisdedet.
Nincs terünk itt, sorról sorra, szóról szóra lépegetni, ebben a hiteles, betlehemi hangulatú szegénységben; másfelől meg ritka költői gazdagságban, ahol a Mennyből az angyalhoz, a betoppanó kántálók öblös férfi-énekéhez legfőbb jóként a vigaszt adó fodor leveske mennyezetig futó gőze társul. A háziasszony – személyében gondoljunk csak a hírt jelentő Angyalra vagy Máriára – mindenképp a születést ünnepli: ezért fő a leves, ezért kerül a szegény kántálók kezébe – létük sebeit legalább ezen az ünnepi órán feledtető – fonott kalács és pálinka.
Jézus papírból tákolt betlehemi szállás-imitációja a tűz fényénél megvillan ugyan, hogy a szakralitás jászol körüli történéseit fölidézze. Ám az „istálló-ártatlanok”, a bűntelen papírbarmok ugrándozásába a tűz fényénél is élesebb kontúrral hasít bele az úri világ alján gőzlő magyaroknak, részeseknek a sorsa. A „De ez nem igaz.” rideg igazsága. Hiszen ez a betlehemi szegénység általános érvényű, tehát az ember alatti lét keserű kimondásának itt, a vers zárlatában lesz fontos helye.
Mert Jézus mindenki megváltására született. Azokéra is, akik talán csak az éhséget csillapító kalácsért és a gondot feledtető pálinkáért indultak útnak a maguk Betleheme iránt. De a megváltás öröme az övék is.
Minderről úgy beszélni, ahogy József Attila beszélni tud ebben a korai versében, az maga a csoda. Gondolom: Isten angyala fogta tollát, hordozta szárnyán ritka érzékenységű, telített képeit. Ez a betlehemes magyar mélyvilág, ilyen plasztikusan egy igazi „törvényes J. A.-rokonnak”, Kormos Istvánnak akad majd tollára évtizedekkel később. Aki árvaságának mély tárnáiból, az egyszervolt gyermeki karácsonyokat több versében is, de különösen a Jászol, illetve a Jóslat címűben tudta emlékezetesen kidalolni.
Tanácsolom hát: adventi, karácsonyi időben, József Attila azonos ihletből táplálkozó, két egymást követő 1929-es „betlehemes” verse után olvassuk el Kormos István hasonló fogantatású verseit is. Állíthatom: élményünk meghosszabbul és sokszorozódik.
2005. június
< vissza "...és én megkerültem érte a világot" prózakötethez