Prózakötetek - Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések)

„Szeretném megérni az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóját, amikor is 2006-ot fogunk írni.” Ez a zárómondata annak a curriculum vitae-nek, melyet Kannás Alajos az oly régóta várt Kormos Kövek (Scorched Stones) angol nyelvű kiadása (1998) elé írt. Pontosabban a kétnyelvű könyv (magyar és az angol tükörfordítás) elején vallott élete folyásáról a Kiskunhalason született fiú, aki az 1948-as kényszerű emigrációját követően, nem akármilyen európai kalandok után, egészen a Csendes-óceán túlsó partjáig, Los Angelesig jutott. De a véletlen, csak költőket megillető sorsszerűséggel úgy alakította életét, hogy a rövid időre felcsillanó magyar szabadságért 1956-ban mégis tenni tudott, mert „a Bécsben tanuló, volt amerikai katona valóban kiáltványt írt és fordított angolra Győrött, ki-be járkált a havas határon a szovjet tankok gyűrűjében, látta az elesetteket, hallotta a menekülők sóhaját és az elfogottak sírását az osztrák éjszakákban. Igen, a Bécsben tanuló, volt amerikai katona pontosan tudta kezdettől fogva, hogy a bádogfejű washingtoni hatalmasoknak az égvilágon semmi közük nem volt Október 23. tisztítótűzéhez, bár a bukásban feloldozhatatlanul bűnösök maradtak.”
Tehát itthon járt, így lett a forradalom költője, s verseivel pedig haláláig egyik leghűségesebb ébrentartója. A forradalom katartikus történéseiből és a leveretés majd az árulás gyalázatából élethosszig kapott delejes ihletet, de fő művének kormos kövei, akárha tűzhányóból lökődtek volna ki, már 1957-ben a római Katolikus Szemle kiadásában feszes ciklusban, az éppen 56 versből könyvvé rendeződtek. Ez volt a Kormos Kövek első kiadása.
Aztán ama kövek hosszú időre mélyre ásódtak, rejtekeztek. Nehéz leírni, de talán a magyar költő és az amerikai pszichológus kettős alakjában létező konok férfi jóvoltából is, aki még az emigrációból is emigrált. Ez is magyar sors. Nem is keveseké. Mert a „Magyarok tartsunk szét!” felirat szakadatlanul ott lobogott a képzeletbeli zászlókon, időtől és helytől szinte függetlenül. Kannás Alajos nem kedvelte a harsányságot, mert tudta, hogy neki csöndesen is igaza van.
Szomorú most leírnom: hát mégsem érte meg az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóját, ahogy áhította. Idén május végén, 73 éves korában érte a halál Los Angelesben, hazájától, szülőhelyétől, Kiskunhalastól távol, ahova pedig annyira készült, legalább egy szép irodalmi estre, költőként „ragyogva” visszatérni. Tavaly nyáron még örömmel elfogadta a meghívást, jelezte is a halasiaknak, hogy jön-jön valamikor ősszel, de aztán mégsem jött.
Azon a Könyvhéten járt itthon utoljára, a Vörösmarty téren találkoztunk. Megszégyenített bizony, amikor a már megvásárolt kötetemet tolta az orrom elé, hogy dedikálnám egy ismeretlen halasi – Los Angeles-i költőnek, akit a Magyar Írószövetség éppen aznap fogadott tagjai közé. Most már végleg a költészetnek él, mondta, befejezi a félállásban űzött valamivel jobb megélhetést biztosító pszichológusi munkát, igazi nyugdíjas lesz, de nem nyugdíjas költő. Rendbe rakja a szanaszét publikált verseit és más írásait. Ezután már törődik azzal is, amit a legfontosabbnak tart életéből: jelet hagyni versekben. És nagyon várja az őszre megjelenő angol nyelvű Kormos Köveket, melyet Makkai Ádám chicagói költőbarátja fordított le kitűnően, minden rímet megcsinált, egyet sem ugrott át, sőt még az egyes versekhez jegyzeteket is készített, hogy jobban értsék a jenkik, így dicsérte, és méltán! a fordító nemes és áldozatos munkáját, vállalását. Bizony, meg kell lengetnünk kalapunkat Makkai Ádám előtt.
Jó tudni, hogy Kannást az Erdélyi Erzsébet – Nobel Iván szerzőpár még elérte a múlt év végén egy ihletett vallomásra, esszének is beillő interjúra, melynek címét egyik szép verséből választották: „A vers a jel, hogy egyszer mégis éltünk.” (A beszélgetés, másokéival együtt, az idén jelent meg az Örökké itthon már e tájban című immár a hetedik! interjúkötetükben.)
Ó aztán igazán alig kopogtatott itthon, de mindig megírta, többnyire emlékőrző s a magyar aktualitásokat is érintő szonettjeit, s közzétette őket az emigrációs folyóiratokban, újságokban, (1989 után már többször itthon is olvashattunk Kannás-verseket, de igazából nem sürgette és hajszolta mindenáron a hazai megjelenést. Néhányszor a Hitelben is szerzőnk volt.)
De már jóval korábban üzent, bátorított. Úgyszólván mindenről tudott, ami itthon történt az irodalmi életben, politikában. Ködösítés című szonettjét a kinti megjelenés után dedikálva és megtisztelő ajánlással küldte el még 1986-ban, amikor megint zengett körülöttem az ég, hogy tisztán lássak, lássunk. Így zárja a verset: „…Azért az „októberi események” / mint megtagadott ősök csontjai // ott villognak a Nemzet tudatában / amíg egy újabb Nemzedékünk bátran / csak FORRADALMAT fog majd mondaNI”. Szóval – érthettem belőle.
Első nyugati utamon, 1988-ban aztán a véletlen szerencse folytán is olyan messzire mentem, hogy az Újvilágban mások mellett Kannás Alajosnak is megköszönhettem a biztatást és a figyelmet. Valahol Arizona és Nevada határán száguldva az éjszakában arra kértem, hogy mondjon néhány saját verset is, mert előtte Szabó Lőrinctől, az általam akkor még csak alig ismert Fáy Ferenctől és a fiatal Pilinszkytől, akivel elmeneteléig jó barátságban is volt, szavalt. Csak hármat mondott el, amelyeket talán legjobban szeretett a Kormos Kövekből, talán azért, hogy a különös hangsúlyozásával a formai szépségeket is megcsillantsa, bemutatván a sajátos ritmikát, elegyítve a hangsúlyt az időmértékkel. Úgy táncoltak a jambusok, azzal a szép lüktetéssel, ahogy száguldó autónk üvegére vágódtak és elkenődtek az amerikai éji bogarak. A Lyukas zászló volt az első vers. Talán nem véletlenül, ha már rávettem saját versei elmondására.

Aztán a Lábnyomok a hóban következett.

És harmadiknak a Kormos Kövek legelső, emblematikus hat sorát mondta. Mintha hallanám ma is Kannás Alajos rekedtes hangján a Holtaknak szólót. For the dead hangzik az amerikai éjszakában, a magyar éjszakában, mert kétségtelenül akkor nagyon itthon voltunk, ahol értik még e verset, ahová Kannás Lajos jussa szerint végképp hazatért.

(Hitel, 1999/10.)

< vissza Szavak a rengetegből (Esszék, kritikák, emlékezések) prózakötethez